Századok – 1997

Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265

1270 GYÁNI GÁBOR Elég futó pillantást vetni a köztisztviselők számbeli alakulására, anyagi létviszonyaira, vagy arra, hogy személy szerint kikből is verbuválódott a réteg, és nyomban kétségeink támadnak e közkeletű beállítással szemben, miszerint tehát „fogalmazási szakba kerülve" az Ölető rögtön „vezető osztályú emberré" lesz, vagyis előlép „megkülönböztetett úrrá". E sommás közhivatalnoki imázs érvényességét erősen csökkenti, hogy a rétegnek tulajdonított vezető szerep és társadalmi érvényesülési esély nehezen egyeztethető össze az állami alkalmaztatásnak, benne a köztisztviselői foglalkozásnak azzal az eltömegesedésével, amely olyannyira jellemző a korszak egészére. Igaz, a Horthy-kor a megörökölt állami bürokráciát, a közel negyedmilliós kereső népességet, képtelen lévén azt eltartani, kezdetben igyekezett radikálisan csökkenteni. A húszas évek eleji 210 ezer fős állami alkalmazotti létszám ezért apadt le az évtized második felében nagyjából 150 ezerre. Am pótlólag ehhez még hozzászámítandó 40-50 ezer (1926-ban kereken 46 ezer) önkormányzati és további közalkalmazotti tömeg, vagyis a teljes létszám az évtized vége felé így is 200 ezer közelében járt.23 A 30-as évek mind nyíltabban etatista törekvései és kivált az évtized végi és a későbbi területi visszacsatolások következményeként azután az állami szektor robbanásszerű növekedésen esett át: csupán 1938 és 1944 között mintegy kétszeresére emelkedett az állami alkalmazottak száma, amely 1943-ban már 413 ezer főt tett ki.2

4 Természetesen az állami alkalmazottaknak ez a mindig is népes, ráadásul dinamikusan bővülő tábora számos társadalmi réteget zárt magába, s közülük legföljebb a tisztviselőket hozhatjuk közelebbi kapcsolatba a középosztállyal. Becslések szerint az állami alkalmazottak egyharmadát alkalmazták a korszak elején és végén egyaránt tisztviselői munkakörben, tehát a húszas évek második felében 60-70 ezer, az 1940-es években 130-140 ezer kereső alkotta a háromnegyedében az állam, egynegyedében az önkormányzatok alkalmazásában álló köztisztviselői kart.25 Tisztviselő egzisztencia azonban mindig is több volt ennél. Ha nemcsak a kinevezett, a véglegesített, de a kisegítő és ideiglenes állású tisztviselőket, valamint a kezelőket, díjnokokat is figyelembe vesszük, a húszas évek elején még legalább mintegy 20 ezer fővel bővíthető a közhivatalnoki létszám, amely így a 80 ezer főt is elérte. Igaz, az 1922-1925 között négy lépcsőben végrehajtott alkalmazotti létszámleépítések valamelyest ritkították az állami alkalmazotti népességet. Az 1922. és az 1925. évi két-két alkalommal végrehajtott racionalizálás során előbb 8500, majd több mint 35 ezer állást szüntettek meg. De mivel egyidejűleg új állásokat is szerveztek, így 1923-1928 között legföljebb 39-40 ezer állami alkalmazotti álláshelyet számoltak fel. A leépítések túlnyomórészt a díjnokokat, kezelőket, altiszteket és a pedagógusokat érintették. Másik következménye, hogy megugrott a nyugdíjasok tömege, akik száma 1913-ban még csak 63 ezer, ám 1925-ben már a 100 ezret is eléri és az arány a későbbiekben inkább emelkedik, mint apad.2

6 Aligha hihető ezek után, hogy a hivatal, amely már a húszas évek derekán — családtagokkal együtt — legalább egymilliós népességet tartott el, automatikusan úrrá léptetett elő mindenkit, aki szolgálatába szegődött. Vagy ez csak a tisztviselő besorolásúak kiváltsága? Ha némi joggal feltételezzük, hogy az úri mivolt nem egészen választható el a középosztályit legalább megközelítő életstílus, egy valamennyire is