Századok – 1997

Tanulmányok - Hajdu Tibor: A közös hadsereg magyarországi tisztjeinek nemzeti; vallási; szülőhely szerinti megoszlása a dualizmus korában VI/1223

1236 HAJDÚ TIBOR történhetett (a miUennium stabil éveiben legkevésbé), e két évre a következő évek átlaga alapján különválasztottam a hivatásosok arányait - így ezek becsült adatok. A „Militär-Statistisches Jahrbuch" külön-külön táblázatban adja meg évről évre az abszolút számokat és a százalékos arányokat. Miután az utóbbiak természetesen pontos átszámításai az előzőknek, csak a százalékos megoszlást közlöm. (1. sz. melléklet) A statisztika mindenekelőtt azt igazolja, hogy a német elem a tisztikarban a dualizmus korában változatlanul többségben volt. A magyarok aránya különösen a századfordulótól lassan, de biztosan növekedett, és bár elmaradt a magyar legénységétől, a határőrvidék feloszlatása után mindig a német tiszteké után következett, megelőzve a délszlávokat. A magyarok után a csehek következtek, akiknek száma a statisztikában kisebb, mint a köztudatban. Ennek oka lehet, hogy a Landwehrben bizonyára sok cseh tiszt szolgált, az egyenruhás katonai tisztviselők között még több. A Königgrätz előtti állapothoz képest a legnagyobb eltérés a délszláv tisztek számának jelentős csökkenése, ami e statisztika szerint már 1895-re bekövetkezett, de utána még folytatódott - 1904 után a szerb és horvát tisztek száma nem haladja meg a lengyelekét. Az olasz tisztek száma aránylag csekély, de tekintetbe véve nagy számukat a tengerésztiszti karban, nem jelentéktelen. A Monarchia és Olaszország csak hivatalosan „baráti" viszonyát, az erősödő olasz irredentizmust, az olasz anyanyelvű katonák sűrű dezertálását tekintve a pár száz olasz tiszt sem kevés, különösen, ha megfigyeljük, hogy arányuk (0,6%) a 90-es évekre „beáll", nem csökken tovább. 1911 után, az utolsó „békeévekben" már nem jelentették meg a hivatalos katonai statisztikát, de a Magyar Statisztikai Évkönyv legalább a tisztiiskolák magyar állampolgár hallgatóinak statisztikáját közölte 1914-ig. Ebből következtethetünk a tisztikar összetételének változására, miután ekkor már az új hadnagyok és zászlósok túlnyomó többsége a tisztiiskolák utolsó évfolyamaiból kerül ki. A MSJ szerint az 1911-ig tartó öt évben (1907-1911) а к. u. k. tisztek átlag 9,7%-a magyar. 1912-1914 között a tisztiiskolások átlag 17,3%-a magyar, 1%-kal kevesebb, mint az előző 3 évben. Ha figyelembe vesszük az idősebb magyar tisztek számát csökkentő már tárgyalt tényezőket, ez akkor is elég a magyar tisztek arányának minimális növelésére, amely eszerint 1914-ben mindenesetre meghaladta a 10%-ot. A magyar állampolgár növendékek fele volt magyar e három évben, ötöde délszláv, mintegy negyede német, tehát a horvát és szerb tisztek arányának csökkenése legalábbis megállt a világháború előtti években, lényeges fogyaték náluk semmiképpen sem következhetett be.32 A MSJ nem mutatja ki a magyar állampolgárságú tisztek arányát és nemzeti megoszlását. Erről itt csak annyit, hogy köztük a magyar „uralkodó nemzet" fiai még mindig kisebbségben vannak, a románok száma pedig csekély ugyan a román katonákéhoz képest, de nem csökken. Pontosabban, ha 1867 és 1895 között csökken, 1895 után másfélszeresére emelkedik. Azt kell hinni, hogy a határőr ezredek megszűnése és a magyar-román ellentétek negatív hatását számszerűleg legalább ellensúlyozza a román értelmiség gyarapodása. A románok számának emelkedését 1895 után azért sem vonhatjuk kétségbe, mert a görögkeleti és görög katolikus vallású tisztek 3-4%-os aránya meghaladja a szerb, román, rutén, ukrán tisztekét cca 1%-kal. Lehetséges lenne, hogy a szerb, rutén és román anyanyelvű tisztek egy része a hadseregben magyarnak vallja magát? Amint ez a galíciai ukránok egy részénél (ti. hogy