Századok – 1996
Tanulmányok - Makkay János: A sárkány meg a kincsek IV/733
A SÁRKÁNY MEG A KINCSEK 767 adományozta az apátságnak 877-ben, ennél az időpontnál tehát korábban kerülhetett a Karolingok birtokába."20 9 Ha tényleg komolyan gondolja Harmatta, hogy a csészét a kalifa küldte ajándékba Nagy Károlynak, akkor fölösleges az óvatossága az ajándékozás keltezésében: ebben az esetben csakis Nagy Károly halála, tehát 814 előtt kerülhetett a Karolingok tulajdonába [és nem birtokába]. Meglepő, hogy a csészén M. Ebért hajdan csak egyetlen, megfejthetetlen feliratot talált, Harmatta viszont 1969-ben hét (!) feliratot figyelt meg, és mindet meg is fejtette. A Saint Denis-i Krónika legelső, ma ismert szerkesztése a 13. század elejéről való, és eszerint Kopasz Károly karoling uralkodó (875-877) 877. június 14-én ajándékozta oda a csészét, a Salamon zsidó király hajdani kupájának vélt értéket a Saint Denis apátságnak, közvetlenül mielőtt Itáliába indult volna. A Salamonlegendát csak 1786-1792 között sikerült megcáfolni, akkortól a csészét már szászánida tárgynak tartják. Harmatta végül felvetette a kérdést, hogyan kerültek tehát a csodás kehelylyel kapcsolatos képzetek Európába (a kehely idekerülésére ugyanis már megtalálta a megoldást). A választ Wolfram von Eschenbach Parszifál-jának egy részletében lelte meg. Eszerint egy bizonyos Flegetânîs, származására nézve zsidó, sőt egyenest Salamon király nemzetségéből való költő (neve talán perzsa eredetű, és asztrológust jelenthet) írt egy munkát a perzsa Kayanida-dinasztiáról és a Khoszrau-csészéről [pontosabban a Grál kehelyről], ami összekötettést jelent a moszlim Közép-Kelet és — az arabok által megszállt Spanyolország területén át — a nyugati mondavilág fentebb említett alkotásai között. Végül Harmatta megállapítja, hogy a Grál-legenda a középkori Európa fontos kulturális tényezője, amelynek eredete az iszlám Irán hagyatékában keresendő.210 A szászánida fémművesség szinte legkiválóbb darabjainak furcsa szétszóródása és jórészt legkeletibb Európába — sőt korai finnugorok birtokába — való kerülése megköveteli, hogy ezt a kérdést általában vegyük szemügyre. Kiderül, hogy a Khoszrau-csésze egyáltalában nem áll magában. Egy 1870-ben Mainz közelében, a Rajna jobb partján, Wolfsheim-ben talált sír leletei között előkerült egy piros kövekkel berakott, fura formájú és szerkezetű arany csüngődísz is, amelynek felirata Ardasír, Artaxsahr, közép-perzsa név. Mivel a sírban ott volt Valens császár (364-378) alig kopott soüdusa is, II. Ardasír szászánida uralkodóról van szó (379-383). Bóna szerint a sír halottja nem gót, hanem keleti, hun vagy alán volt, és a felirat és a pénz dátumainál jóval később, az V század első harmadának vége felé hunyt el a Rajna jobb partján.211 Ha persze elvonatkoztatunk valamilyen hun hadjárattól, és a hunok elől menekülő alánokra gondolunk, akkor egy ennél jóval korábbi keltezés is elképzelhető. Harmatta szerint egyébként a csüngő nem lehetett I. Ardasír [helyesen П. Ardasír, hiszen I. Ardasír 224-241 között volt király, és rá, mint tulajdonosra soha senki nem gondolt] ékszere, hanem inkább egy hasonló nevű szászánida-kusán uralkodóé, Ardasír-é (kb. 303-310). Amikor П. Hormizdot [itt Harmatta ismét összetéveszt két szászánidát: helyesen I. Hormizdot] 309-ben a még kiskorú fia, II. Sápúr követte a trónon, az északi türkök, azaz hiónok (egyidőben a déli arabokkal) betörtek az országba. Ardasír kusánsáh talán ellenük esett el, és így jutott csüngője és arany
