Századok – 1996

Történeti irodalom - Szirtes Gábor: Nagyvárosi gerillák IIsm.: Harsányi Iván) III/724

TÖRTÉNETI IRODALOM 725 menyek absztrakt sémákba merevedtek, s párosultak a hatvanas évek végének tiltakozó mozgalmai harcos légkörével, a rendőri erők brutális fellépésének kitörölhetetlen emlékével, a nyugat-európai szociáldemokrácia és a kommunista mozgalom útkereső kísérleteinek lebecsülésével, és a rendszer meghaladására képes stratégia hiánya által kiváltott türelmetlenséggel", bizonyos nemzetközi folyamatok végletekig sarkított megítélésével. Szirtes elemzése végig a történelem és politikatudomány keskeny mezsgyéjén halad, az egész írás logikája azonban történeti. A négy nagy témaegység közül az első a hatvanas-hetvenes évekbeli baloldali terrorizmus feltehető kiváltó okaival foglalkozik. Ebből a szempontból vizsgálja más protestáló mozgalmak (netán kudarcuk) katalizáló hatását. A jelenség szociális bázisát is vizsgálja. Ez az elemzés egyik kényes pontja, hiszen a kor politikai fejlődésének egyik jellegzetessége éppen az, hogy a társadalom szociális rétegződésének markáns változásai miatt adott politikai mozgalmak a korábbinál kevésbé karakterisztikusan kötődnek meghatározott társadalmi rétegekhez. Szerencsére a szerző nem próbál egy valamely társadalmi csoportot „kinevezni" a terrormozgalom hordozójának, noha utal bizonyos tendenciákra. Azt azonban helyénvalóan állapítja meg, hogy míg a német baloldali terror a sokszázezer állástalan diplomás egy csoportjának a kockázatos szabadidó-tevékenysége volt, az olasz „vörösök" soraiban nem ritkán munkások is előfordultak, rendszerint az első nemzedékes, faluról jött, nem szervezett rétegből. A második nagy fejezet magát a „sztorit" beszéli el (ez a címe is). Itt tárja elénk a szerző a két, nagyon különböző állam politikai-szociális közegét és maguknak a bemutatandó szervezeteknek a kialakulását, gyakran több fázisú át- és újjáalakulások során. Mint írja, már kezdeti eszméik felismerhetően a marginalizáltak helyzetét tükrözték. A „belső harmadik világot", a fejlett társadalom reményvesztett elesettjeit kívánták fölrázni és egyesíteni, akiknek a sorsával a szervezett munkásmozgalom mintha nem akart volna törődni; az alsó középosztályok újonnan pauperizálódott csoportjait. A harmadik rész magát a városi gerilladoktrínát ismerteti, amelynek hordozói, a „harmadik világ előretolt osztagaként" magukba a metropoliszokba akarták áttenni az „offenzív imperializmus ellenes harc" súlypontját. Mint a már említett stockholmi útmutatóból kiderül, az erőviszonyok tekintetében valójában nincsenek illúzióik. Nagyon is tisztában vannak az állam katonai-rendőri fölényével. Ezért alapelvük, hogy nem bocsátkoznak frontális harcba. „Támadunk — mondják —, odaütünk és aztán ismét visszavonulunk." A negyedik, legterjedelmesebb fejezet a doktrínákra alapozott terrorista praxis tényeit és jellemzőit mutatja be. Noha éppen ez a problémakörnek annak idején a médiumokban is naponta megjelent része, kifejtése mégsem tűnik ismert dolgok felsorolásának, aminthogy a terrorizmus akkori jelensége sem mozdulatlannak. Támadásaik fő célpontja eredetileg az állam, közvetlen célja pedig „a rendszer haszonélvezőinek a támadása és felelősségre vonása". Am jól tudják, hogy erőszakcselekményeik önmagukban nem rendíthetik meg a hatalmas államgépezetet. Ezért akcióik közelebbi, közvetlen célkitűzése „a tömegek felrázása és forradalmasítása". Ám amikor láthatóan ezt sem érik el, a fegyveres akciók lassan elveszítik eredeti értelmüket. Többé nem konkrét ellenséges célpontok racionális érvekkel úgy-ahogy magyarázható megsemmisítését szolgálják. Már csak értelmetlen, elkeseredett jelzések, amelyekkel a társadalom félreszorítottjai — vagy akik érzéseik megfogalmazására vállalkoznak — üzennek a világnak, eltorzult formában jelezve a mélyben munkáló súlyos kórt. A baloldali terrormozgalmak, különösen jelenségszinten a maguk idején persze az újságok első oldalaira kerültek. Azt sem lehet mondani, hogy a politológia ne foglalkozott volna az őket mozgató társadalmi tapasztalatokkal, életérzésekkel. Az azonban részben már rajtuk túlmutató dilemma, hogy a fennálló társadalommal olyannyira elégedetlen csoportok miért nem húzódtak a befolyásos baloldali szervezetek védőszárnyai alá, sőt miért fordult a dühük nem kis mértékben éppen ellenük. Ennek az okai sokfélék lehetnek. Először is a kialakult nemzetközi és társadalmi helyzetben nagyobb emancipációs lehetőségeket láttak azoknál, amelyekre a német szociáldemokraták, vagy akár az olasz kommunisták törekedtek. Ráadásul a nagy baloldali szervezetek „bűnbeesése" — mint a szerző rámutat — a terror hívei szemszögéből bizonyítható volt. Olaszországban ez a közép-bal kísérlet, majd a megújulóban lévő OKP és a kereszténydemokrácia egyik szárnya közötti párbeszéd, közeledés időszaka. Az NSZK-ban ugyanezek az évek a szociáldemokrata-kereszténydemokrata nagykoalíció, majd a szociálliberális kiskoalíció, mindenképpen a szemben álló társadalmi erők közötti konszenzuskeresés jegyében telnek. Az „autentikus" baloldal erői tehát, beleütközve a nyugati társadalmi-világgazdasági-katonai realitás falaiba, egyre inkább rendszeren belüli korrekciós megoldásokat keresnek. Végtére is a divatos összefoglaló történelmi kompendiumok