Századok – 1996

Történeti irodalom - Szirtes Gábor: Nagyvárosi gerillák IIsm.: Harsányi Iván) III/724

724 TÖRTÉNETI IRODALOM 724 Jane Lewis könyve részletes bibliográfiával zárul, melyhez tematikus eligazító megjegyzéseket is fűzött. A könyv legnagyobb erénye, hogy bemutatja ennek a rendkívül ellentmondásos korszaknak a kutatási eredményeit, kiemelve a szakértők közötti vitás pontokat, megközelítési különbségeket, de ugyanakkor azonban sehol sem törekszik kizárólagosságra. A szerző az objektív angolszász történetírás legjobb hagyományait követi azon a komplex területen (nőtörténelem) is, amelynek tudományos értékeit más országokban még csak most kezdik felismerni. Pető Andrea Szirtes Gábor NAGYVÁROSI GERILLÁK Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1995. 189 o. A történetírásban vannak vissza-visszatérő témák. Az idők változása újra meg újra a felszínre dob egy-egy jelenséget, ám egyben új rálátások lehetőségét teremti meg, az előkerült okmányok, vagy az időközben fölhalmozódott tapasztalat fényében. Nyilván semmi sem ismétlődik meg ugyanúgy, de éppen ez csábít az összevetésre, a több-kevesebb analóg mozzanatnak, még inkább a változás okainak a feltárására. A 20. században a terror sokféle változatát figyelhette meg a történet- és a politikatudomány. Szemtanúja, nem egyszer elszenvedője volt az állami erőszaknak, de találkozott a társadalom elesettjei, vagy kiábrándultjai által gyakorolt terrorral is. Mindkettőnek, amióta a világ világ, megvolt az ideológiája, vagy legalább az ideológiai máza is. Az erőszakot gyakran humanisztikus eszmék és célok hangoztatása kísérte, bár voltak egzaltált sámánjai és felbérelt, cinikus professzionistái is. A második világháború után a hatalmat célba vevő politikai terror első nagy hulláma а hatvanas évek utolsó harmadában árasztotta el Európa több országát. A pisztolygolyóhoz, vagy a plasztikbombához mellékelt programbrosúrák jellege szerint jobb- és baloldali, vulgo „fekete", vagy „vörös" terrort szoktak megkülönböztetni, noha a vallott ideológia milyensége sem ad mindig elég támpontot a besoroláshoz. Szirtes Gábor, egy érdekes könyvkiadói vállalkozás, a pécsi Pannónia-könyvek sorozatszerkesztője a zavarba ejtően bőséges kínálatból talán a legrejtélyesebb mozzanatot veszi szemügyre kis könyvében: a „baloldali" terror egy szeletét, a városi gerillamozgalmat és doktrínáit. Minthogy a hispán világból származó „gerilla" szónak átható dzsungel- és bozótillata vem, maga a szóösszetétel is zavarba ejtő. Am a téma szakirodalmában ez bevett kifejezés. Ennek a harcmodornak a hordozói és feltalálói ugyanis éppen arra jöttek rá a hatvanas években, hogy a helikopter korában sokkal nehezebb elrejtőzni akár a legsűrűbb őserdőben mint a városi „betondzsungelben". Mint Szirtes idézi a korabeli terroristák kézikönyvének számító „Stockholmi útmutatóból": „Névtelenek vagyunk és nincsenek külön ismertető jegyeink." Am a szerző nyilván érzékelte, hogy a téma még így is óriási, továbbá hogy nem is minden eleme egyformán jelentős. így két országra, Olaszországra és a korábbi Német Szövetségi Köztársaságra szűkítette a vizsgálódását. Ez szerencsésnek mondható, mivel a „műfaj" két klasszikus szervezete, az olasz Vörös Brigádok (Brigate rosse - BR) és a német Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion - RAF) a kifejlett „baloldali" terrorizmus doktrinálisan és szervezetileg is leginkább megalapozott osztagai voltak. De hogy a szűkítés ne legyen egyben csonkítás, Szirtes azért az eszmei előfutárokra is kitér. (Ilyen az argentin Ernesto Che Guevara, a francia Régis Debray, a brazil Carlos Marighella, az algérij Frantz Fanon.) Még pontosabban: azokat az elmélet-foszlányokat vizsgálja, amelyeket a terrorizmusnak ez a változata kiragadott a szövegeikből. A „tercermundista" gyökerek később is éreztették a hatásukat a városi gerilla-doktrínán. Ettől még Fanon egyes nézeteinek a felhasználása a terrorizmus igazolására éppúgy nem minősíti a maghrebi orvosfilozófust mint Nietzschét Hitler, vagy Marxot Berija, Pol Pot stb. Egyébként a szerzőt is (joggal) birizgálja az a probléma, hogy mi köze van a „vörös" terrorizmusnak és eszméinek a szélesebb politikai baloldalhoz és legelterjedtebb (szociáldemokrata vagy leninista) társadalomelméleteihez. Bemutatja, hogy a gerilladoktrína kialakítói bőségesen éltek a marxi és a lenini idézetek és terminológia eszközével. Sőt tovább megy: igyekszik kimutatni a lenini politikai életműnek azokat a pontjait, amelyek — valamilyen értelmezésben — kapcsolódási pontot kínálhattak a nyugat-európai „baloldali" terroristáknak. „Náluk — írja Szirtes — az eszmei előz-