Századok – 1996

Történeti irodalom - Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában (Ism.: Nagy Mariann) III/701

TÖRTÉNETI IRODALOM 703 borkereskedelem, azonban a hasznot sokan ipari vállalkozásokba fektették: mészgyár, szeszgyár, fűrésztelep, ecetgyár jött létre. De alakultak kultúrával kapcsolatos vállalkozások, így könyvkereskedés, sőt könyvkölcsönzés is. A legnagyobb borkereskedők részt vettek a helyi bankok alapításában és igazgatásában, amelyek törzsrészvények jegyzésével támogatták a Tapolca-Keszthely vasútvonal kiépülését. Tapolca Fő-téren épült szállodája, a posta, a kávéház vagy a járásbíróság épülete mind a leggazdagabb borkereskedők hozzájárulását tükrözik a város infrastruktúrájához. E meghatározó családok neve nemcsak a virilis-jegyzékeken tűnik fel, hanem a városi jegyzőkönyvek is arról tanúskodnak, hogy kezdetben, mint tiszteletbeli, később „rendes" tanácsosokként Tapolca elismert személyiségei voltak. A Dunagőzhajózási Társaság mint vállalkozás bemutatása Huszár Zoltán tanulmányában csakúgy, mint a tapolcai borkereskedők esetében a vállalkozásnak a telephelyére, azaz a városra gyakorolt hatását is érzékelteti. Bár Pécs környékén már a 18. század végétől folyik szénbányászat, a modern európai színvonalú bányászat 1852-ben a DGT első geológiai kutatásaival kezdődött. De nemcsak a technikai színvonalban következett be változás, hanem a társaság jelentős, sok esetben egyedülálló szociálpolitikát folytatott az általa létrehozott bányatelepeken. A bányaiparhoz értő szakmunkások toborzásakor pedig Közép-Európa szinte minden nemzetéből kerültek ide lakosok. Szita László Pécsről szóló írásában a vállalkozó polgárság és a helyi hatalom kapcsolatát vizsgálja a 19. században. Az 1860-as évekig a pécsi önkormányzat vezetésében a vállalkozó ipari csoportok ismert családjai közül alig sikerült valakinek figyelemre méltó szerephez jutni. Ellenkezőleg, a hajdani, minden újítástól idegenkedő, de még továbbélő céhiparos dinasztiák befolyása alatt állt az önkormányzat. Nem a városon belüli ipari szerkezetváltást támogatták, hanem tőkéjüket szőlőkbe, földbérletekbe, bérházakba fektették. Ez a politika több vállalkozó család gazdasági hanyatlását, bukását eredményezte. A bankok és kereskedők is hasonlóan érzéketlenül álltak hozzá 1848 és 1878 között az ipari vállalkozások támogatásához. így aztán az öt legjelentősebb pécsi gyár (pl. a Zsolnay, az Angster orgonagyár) — melyek jelentős kivitelre is termeltek a II. világháborúig — életben maradását és fejlődését találmányainak, technikai újításainak köszönhette. Csak az 1880-as évek hoztak fordulatot a vállalkozók és hitelezők, illetve a vállalkozók és az önkormányzat viszonyában. A pécsi polgárok műpártoló tevékenysége is ekkor élénkült meg B. Horváth Csilla szerint, aki ezt a tevékenységet ismerteti a 19. század közepétől az I. világháborúig. Elsősorban ösztöndíjakat alapítottak, vagyonukból végrendeletükben alapítványokat hoztak létre. Egyetlen, még ma is élő, fiatal színészeknek adományozott díjon kívül azonban a többi alapítvány és ösztöndíj tőkéjét elvitte az I. világháború utáni pénzromlás. Szabó Péter tanulmánya a győri kézműves polgárság vállalkozásellenes mentalitásáról éppen annak a rétegnek a szerepére világít rá, amely Pécsett is az 1870-es évek végéig gátat szabott a vállalkozói lendületnek. A szerző szerint a kibontakozó nagyipari fejlődés hiába igényelte volna a vállalkozó szellemű, alkalmazkodni képes stratégiát, a céhrendszer védőhálójában nevelődött iparos-nemzedék számára az erős céhes kötöttségek, különösképp a verseny tilalma, a szervezet önvédelmi rendszere és túlélési élményei összhatásukban megkérdőjelezték a vállalkozás értelmét és hasznát. Győr gazdasági felemelkedése azonban megtörtént, s ennek a folyamatnak kezdeményezője és sokáig irányítója Zechmeister Károly polgármester volt, akinek a szerepét Tóth László tanulmányából ismerhetjük meg alaposan. A polgármester iparos családból származott. Ügyvédi és közigazgatási múlttal rendelkezve, nagy energiával vetette bele magát a szükséges reformok gyors végrehajtásába. Ügyes kölcsönfelvételekkel és bölcs városi adópolitikájával, a városi kölcsönkötvények kibocsátásával és a magánalapítványok támogatásával nemcsak a város fejlődését biztosította (hidak, telefonhálózat, csatornázás korszerűsítése, stb.), hanem teljes mértékben fedezni tudta a város szociális kiadásait is. 1905-re a jelentős mértékben megnőtt lakosság foglalkozási összetétele is megváltozott: a lakosság 58.6%-át az ipari és kereskedelmi ághoz tartozók tették ki. Visszavonulása után még életében ő lett a nagy városépítő és ipartelepítő, akit mindenki tisztelt, ellentétben, a kötetben Tokaji Nagy Erzsébet által bemutatott, városáért szintén sokat dolgozó szombathelyi polgármesterrel, Éhen Gyulával. Szombathelyen azonban nemcsak Éhen Gyula városfejlesztő tevékenységét nem értékelte különösképpen a város, hanem Tapolca példájával ellentétben, 1910-ben, a városban gazdasági vezető szerepet betöltő kereskedőcsoportét sem. Keszthely a 19. század első felében másodrendű kereskedelmi központ volt. Tar Ferenc két család szerepét tartja figyelemre méltónak a város fejlődésében: egyrészt a Festetics családét, amely a 18. század közepe óta birtokolta a keszthelyi uradalmat és tette azt birtokai központjává. A Festetics György által alapított Georgikon már a 18. század végén hírnevet szerzett a városnak. 1861-ben, amikor megépült a Déli Vasút Társaság jóvoltából az első balatoni vasútvonal, a valójában