Századok – 1996
Tanulmányok - Sándor Pál: Jobbágyfelszabadítás és birtokrendezés Magyarországon 1848–1864 I/29
JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS ÉS BIRTOKRENDEZÉS... 55 leges nagyságával. Ez volt az ün. azonosítási eljárás. Ennek során megállapították a telkek számában és ennek következtében az úrbéres illetmény terjedelmében idők haladtával bekövetkezett eltéréseket. Ezzel összefüggésben az illetményen felül és a volt úrbéresek birtokát képező, általuk megváltandó maradványföldeket, de a volt földesúr által pótlandó illetményhiány terjedelmét is. Ezt követte a felmérési művelet. Ebben a szakaszban már kitűnt, hogy mekkora terjedelmű a pátens polgári tulajdon gyanánt elismert „úrbéri földbirtok", s hogy miként oszlik meg a határ az urasági és a volt úrbéres földek között. A mérnök azt is kimutatta az erre a célra szolgáló térképen és birtokkönyvben, hogy a mennyiségileg felmért földek hány parcellában szétszórva, milyen helyrajzi számmal, a határ melyik területén fekszenek. A felmérési munkálatok második fázisát az egész határ dülőnkénti osztályozása képezte.7 0 Ez rendszerint a felmérési művelet után következett. A dülőosztályozás eredményei az ilyen céllal készített térképeken és birtokkönyvekben most már azt is megmutatták, hogy az eddig még csak mennyiségileg megállapított faluhatár, dűlőnként és parcellánként milyen — minőségileg különböző s ezért egymástól eltérő — osztályzatú földekből áll. Csak ezt követően kerülhetett sor a döntő mozzanatra; a mennyiségileg és minőségileg felmért volt urasági és úrbéres földek szétválasztására: a kihasításra. Az ismertetett eljárás azonban valójában a birtokrendezés-szabályozás szűkebb fogalmát jelentette. A forradalom előtt ugyanis a szaporodó birtokrendezések gyakorlatát az 1836. évi törvények vonatkozó rendelkezései szabták meg. Ezek viszont az eddig még többnyire közösen használt legelők és erdők elkülönítését megengedték ugyan, de kötelezően mégsem írták elő.7 1 Ennek okából a szűkebb értelmű birtokrendezés a forradalom előtti gyakorlatban általában elvált a legelők és az erdők elkülönítésétől, báj- ugyanakkor, mivel erre a törvény lehetőséget adott, egyes esetekben össze is kapcsolódott velük. A nyílt parancs rendelkezései viszont az elkülönítéseket már kötelezően írták elő. Ettől kezdve a rendezőeljárás fogalma történelmileg módosult értelmet nyert: mindenképpen magába foglalta az elkülönítések fogalmát. Ez a körülmény gyakorlatilag azt jelentette, hogy az új rendezéseket már csak elkülönítésekkel együtt lehetett végrehajtani, illetve, ahol korábban csak az úrbéres állományt rendezték, ott most az elkülönítéseknek is érvényt kellett szerezni. Ami pedig a szétszórt birtoktagoknak tulajdonosonkénti összevonását — a tagosítást — illeti, arról már az 1836. évi törvények is úgy rendelkeztek, hogy „amennyire eszközölhető, az összesítést megrendelni és végrehajtani kelletik".72 Vagyis: a törvény a tagosítást elősegítette ugyan, de végrehajtását kötelezően nem írta elő. Ezen a formulán az úrbéri pátens 26.§-a csak annyit módosított, hogy kimondta: olyan úrbéri határokban, amelyekben a földbirtok tagosítását már korábban elkezdték, ott azt mielőbb be kell fejezni. Ahol viszont a tagosítást, sem a volt földesúr, sem az egykori úrbéresek eddig nem kívánták, ott azt — akár a volt uraság, akár az egykori úrbéresek többsége — egy évi határidőn belül, peres eljárás útján szorgalmazhatják. A határidő lejártával azonban, már csak mindkét peres fél megegyezésével voltak tagosíthatók a birtokrészek.
