Századok – 1996

Tanulmányok - Sándor Pál: Jobbágyfelszabadítás és birtokrendezés Magyarországon 1848–1864 I/29

56 SÁNDOR PÁL Az elmondottakból következik, hogy a birtokrendezések fogalma — 1853-ig többnyire — csak az úrbéres állomány mennyiségi és minőségi felmérésére és kihasítására vonatkozott. Legtöbbször nem terjedt ki sem a közös legelőre, sem az erdőterület elkülönítésére, sem pedig a tagosításokra. Birtokrendezésekre sor került, de többnyire anélkül, hogy azokhoz egyidejűleg elkülönítések és tagosítások kapcsolódtak volna. Ez a körülmény mégsem zárta ki azt, hogy némelykor a hármas eljárás is megvalósulhatott. Az úrbéri nyílt parancs kiadását követően viszont a birtokrendezések korábbi fogalma egységesült. Egyaránt vonatkozott a volt úrbéri földbirtok felmérésére, ide értve a minőség szerinti osztályozást, és kihasítására, valamint a közös legelő-erdőterület elkülönítésére. De nem okvetlenül a tagosításokra is. Ekkor is számolni kellett azonban a körülménnyel: ha az eljáráshoz a most sem kötelező tagosítások mégis hozzákapcsolódtak — a pátens ezt elő is segítette —, akkor ez utóbbi esetben a birtokrendezés történetileg meghatározott fogalma és értelmezése az összes aktusra vonatkozott. Az eljárás történeti etaponként változó fogalmának és tényleges gyakorlatának tisztázása két okból is figyelmet érdemel. Először azért, mert a felszabadult paraszttulajdonú földek pontos terjedelmét, azaz a dűlőnként szétszórt parcellák osztályzatainak helységenként változó holdértékét, csak a mérnöki felmérésekkel lehetett megállapítani. E művelet során határozták meg, hogy mekkora és mely földek tekinthetők állami kárpótlással, továbbá paraszti önmegváltással paraszttulajdonnak; mekkora és mely földek maradnak allodiális jogállásuk miatt továbbra is az uraság tulajdonában. A földbirtokos saját kezelésű majorságának nagyságát szintén dülőnkénti felméréssel, végül a falu határát is ennek az eljárásnak az eredményeként mérték fel, hogy azután a kihasításra kerülő urasági és paraszti birtok helyét meghatározzák. A volt úrbéres gazdáknak törvényesen járó legelő-és erdő (ha volt: nádas) terület nagyságát, annak minőségét és helyét szintén az említett eljárás menetében lehetett meghatározni és kiosztani. A parasztok ezeket a járandóságokat a helységenként változó terjedelmű 1 egész telek abszolút holdértékei után kapták meg. Legelő esetében, a helyi viszonyoktól függően, minimum 4, maximum 22 holdat kaphattak telkenként. Igen tágas legelőkkel rendelkező határokban 22 holdnál is többre tarthattak igényt. Az erdőjárandóság minimum 2, maximum 8 hold volt 1 egész telek után. Az ilyen járandóságra jogosult volt úrbéres házas zsellércsaládfők mindegyikét a fenti minimum és maximum határai között mozgó terület 1/8 része illette meg. Azaz: 8 ilyen zsellércsaládfő az 1 egész telekre jutó, helységenként eltérő terjedelmű legelő és erdőjárandóságban részesült. Az újraszabályozás előadott elvei tehát az itt leírt birtokrendezési peres eljárás bonyolult menetében realizálódtak. Másodszor, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a főhatóságnak — a Belügyminisztériumnak — ismernie kellett a birtokrendezések eddigi állását. Csak ezáltal tudott képet alkotni a további teendőkről, hogy gyakorlatilag is alkalmazza az újraszabályozás elveit. Tudnia kellett: hány helységben fejeződtek már be, hányban voltak csak folyamatban 1848-ig a birtokrendezések, és mennyi volt azoknak a helységeknek a száma, amelyekben az eljárás még el sem kezdődött a fenti időpontig. Csak az első csoportba tartozó helységek esetében, ahol a birtokrendezések ténylegesen és minden tekintetben befejeződtek, váltak ugyanis a valóság-