Századok – 1996

Folyóiratszemle - Lüdtke Alf: Kiegyezés a múlttal: A nácizmus elfelejtésének illúziója és a felejtés módjai Nyugat-Németországban II/493

FOLYÓIRATSZEMLE 493 százalékkal felszökött azoknak a száma, akik a polgárjogokat tartották a legfontosabb megoldandó kérdésnek! A Kennedy-adminisztráció 1963 februárjában benyújtott polgárjogi törvénycsomagját Birmingham után átdolgozták, majd pedig az 1964-es mississippi „Szabadság Nyár" véres eseményei és az 1965. március 7-i a selmái rendőrroham után országszerte tüntetések kezdődtek. Március 15-én azután Lyndon В. Johnson a Kongresszus együttes ülésén felolvasta forradalmi jelentőségű polgárjogi törvényjavaslatát, melyet a Capitol Hillen addig még nem hallott szavakkal, a déli polgárjogi mozgalom jelszavával fejezett be: „We shall overcome". The Journal of American History, Vol. 81, No. 1. (June 1994), pp. 81-118. Ma. T. Alf Lüdtke KIEGYEZÉS A MÚLTTAL: A NÁCIZMUS ELFELEJTÉSÉNEK ILLÚZIÓJA ÉS A FELEJTÉS MÓDJAI NYUGAT-NÉMETORSZÁGBAN Alf Lüdtke, a göttingeni Max-Planck Institute für Geschichte professzora a német történelem talán legellentmondásosabb korszakának lelki „feldolgozását" vizsgálja jelen esszéjében. A nyugatnémetek többségét megrendítette az 1979 januárjában a német televízióban sugárzott Holocaust című film, mely egy fiktív német—zsidó család, a Weiss család tragédiáját mesélte el. Több millió német adta fel azt a magatartását, mely (nagyiszüleinek többségét jellemezte 1945 előtt: az ártatlan szemlélő magatartását, s feltették a kérdést: hogyan történhetett mindaz a szörnyűség, mely a nácizmus éveit jellemezte, és hogyan tűrhették el mindazt az emberek? Az 1945-ös katonai vereséget követően egyetértés alakult ki a német közvéleményben a „soha többet" álláspontot illetően. Ezzel egyidőben, sőt, már 1943-tól, a sztálingrádi csatától és a Németország elleni szövetséges légitámadásoktól kezdődően tért hódított a „katasztrófa" metaforája is. A német közvéleményben tartós nyomos hagyó harmadik tényt pedig a szövetségesek „feltétel nélküli megadás"-elve jelentette, mely azt a kilátástalan jövőt vetítette a német emberek elé, hogy mindenkit felelősnek fognak tartani a történtekért — itt kereshetjük a német „bűntudat" gyökereit is. Ez utóbbi elv ellenhatásaként alakult ki a „mi is áldozatok vagyunk" felfogás: a britek által megszállt német részen a náci pártban bejegyzett tagok 95%-át „társutasnak" nevezték (Mitläufer); míg a nyugati zónákban folyó „nácitlanítás" azt a meggyőződést erősítette, hogy a tömegek nem felelősek semmiért. Ráadásul, különösen az amerikaiak, gyorsan maguk mögött szerették volna tudni az egész bonyolult témakört a háborús felelősséget illetően, s ehelyett inkább a gazdasági újjáépítésre szerettek volna koncentrálni. A felelősség kérdését Theodor Adorno egy 1959-es nyilvános előadásában („Mit jelent a múlttal való kibékülés?") vetette fel ismét. A filozófus szerint a „kibékülés" hibás elnevezés; a német emberek nagy tömegeit ehelyett a tudatos felejtés különböző formái jellemzik. Egyre többen szerették volna „lezárni" a múltat és „megszabadulni" attól. Karácsonykor viszont a kölni zsidó temetőben sírokat gyaláztak meg és a vita átterelődött a fiatalság nevelésének kérdésére. Könyvek, röpiratok és különböző kiadványok próbáltak útmutatót adni a náci múlt tanításához, s megkezdődött a történelem bizonyos fokú átértékelése is: az 1944. július 20-i, Hitler elleni merényletben résztvevő tisztek „helyreállították a német nép becsületét" és a hangsúly — sok esetben — a rendkívül gyenge ellenállásra tevődött át. Ugyanakkor az eseményre való nyilvános megemlékezéseket a puccsban résztvevő katonatisztek kivégzésének színhelyére korlátozták abból a meggondolásból kiindulva, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapnának az események, annál nagyobb érzelmi vihart kavarnának — s akár szélsőséges, irracionalista megmozdulásokra is sor kerülhetne. Ami a koncentrációs táborokat illeti, azokat majdnem teljesen kitörölték az emlékezetből és a hatóságok is elhanyagolták a helyreállításukat, vagy megóvásukat mementóként. Az ott található épületek helyreállítását mindössze az 1960-as években kezdték el — csendben, minden nagyobb felhajtás nélkül. A náci múlttal való szembenézése az 1970-es években elsősorban a német szakszervezetek ifjúsági tagozatainak a jóvoltából került sor: olyan légkört szerettek volna kialakítani, amelyben az egyes emberek szükségét érzik a saját szerepükkel és magatartásukkal való kritikus szembenézésre. A kezdeményezés azonban hamar kifulladt, sőt az 1950-es évek elejétől, minden év novemberének egyik vasárnapján megtartott Nemzeti Gyásznapot (Volks-