Századok – 1996

Folyóiratszemle - Marrus Michael R.: Megjegyzések a Holocaust történeti irodalmáról II/494

494 FOLYÓIRATSZEMLE trauertag) egyre több helyen a „megbékélés— feledés" jegyében rendezték meg. Ennek egyik kirívó példája volt az 1985 áprilisi Kohl—Reagan koszorúzás a bitburgi temetóben, ahol összesen 59 (Waffen)—SS katona is nyugszik. Adorno ennek a magatartásformának a felülkerekedését annak tulajdonítja, hogy a németek mindig is heglamosak voltak az engedelmeskedésre, melyet — strukturálisan — a kapitalista rendszer csak megerősített. így képzelhető el, hogy Albert Speer, Hitler építésze és a háború alatt a haditermelés egyik iránjátója, kijelenthesse: ő mindössze egy volt a 75 millió németből, s semmivel sem terheli nagyobb felelősség, mint a többi németet. A náci-korral kapcsolatos ambivalens német érzelmek egyik legnyilvánvalóbb példáját a kárpótlással kapcsolatos állásfoglalásuk szolgáltatta 1949-ben. Egy augusztusi felmérés szerint a Nyugat-Németországban élő emberek 54%-a támogatott valamilyen kárpótlást, de mindössze azoknak a zsidóknak, akik „ma is Németországban élnek". A megkérdezettek közel egyharmada, 31%-uk azonban még ezt is elutasította. Ugyanakkor a háború alatt elesett német katonák özvegyeinek és árváinak részére a megkérdezettek 96%-a adott volna közvetlen támogatást tekintet nélkül arra, hogy a Wehrmacht, az SS, vagy a Waffen—SS katonáiról volt szó. Hivatalos szinten korán megkezdődött a múlt lezárása. A szövetségi törvényhozás 1951 májusában rendeletet fogadott el arról, hogy a legtöbb olyan állami és kormányhivatalnokot, akiket 1945 után korábbi NSDAP-párttagságuk miatt elbocsátottak, vissza kell helyezni állásaikba; s kompenzációt szavaztak meg azoknak a közhivatalnokoknak, akiket Hitler uralma alatt távolítottak el munkahelyükről. A náci rendszer üldözöttéiről szóló első, 1953-as német törvény számos megszorító intézkedést tartalmazott: mindössze azokra vonatkozott, akiket faji, vallási, vagy politikai okokból üldöztek. Ilyen módon Buchenwald 72 ООО foglyából összesen 700-an számítottak a „nácizmus üldözöttéinek". 1956-ban újabb törvény látott napvilágot ezen a területen: ezúttal a 75%-os, vagy ennél alacsonyabb munkaképességgel rendelkezőket vonták be a kárpótoltak körébe (korábban a 70%-os, vagy ennél alacsonyabb munkaképességgel rendelkezőkre vonatkozott a rendelet), s egyben elismerték: nemcsak a koncentrációs táborok lakói szenvedtek az üldözések miatt, hanem mások is, akiket ugyanúgy megilletett ezután a nyugdíj és egyéb kedvezmények, mint a volt táborlakókat. Az 1956-os törvény azonban a hidegháborús légkör szellemében kirekesztette azokat, akik a Kommunista Párt tagjai maradtak 1949-et követően is — magát a pártot pedig betiltották. Ez utóbbi rendeletet egyébként 1967-ben módosították: csak azokat a kommunistákat zárták ki a jogosultak köréből, akik 1956 után is a fennálló alkotmányos rend ellen küzdöttek. A korábban figyelmen kívül hagyott ellenzékiek — a cigányok, a homoszexuálisok és a hajléktalanok — ügyét csak az 1980-as években vették elő a liberálisok, a szociáldemokraták, s különösen a zöldek, s kényszerítették ki a német közvéleményből, hogy szembenézzen ismét a náci múlt sötét emlékeivel. The Journal of Modern History, Vol. 65. No. 3. (September 1993), pp. 542—572. Ma.T. Michael R Marrus: MEGJEGYZÉSEK A HOLOCAUST TÖRTÉNETI IRODALMÁRÓL Michael R. Marrus, a University of Toronto történészprofesszora Issah Berlin egyik. Lev Tolsztojról írt esszéjéből vett ellentétpárra alapozza tanulmánya gondolatmenetét. A filozófus egy ókori tanmeséből átvéve beszél a rókáról, mely sok dolgot tud, de rendszertelen, s ide-oda kapkod, valamint a sündisznóról, mely csak egy dolgot tud, de azt alaposan. A Holocaust történeti irodalmára vonatkoztatva a szerző leszögezi: a „sündisznók" uralták a terepet a II. világháborút követő első két évtizedben, míg a „rókák" vették át az uralmat az 1970-es évek elejétől. A „sündisznó-korszakot" három nagyszabású elképzelés jellemezte: az első az antiszemitizmus, a második a totalitarizmus, míg a harmadik a modernizmus köré építette a jelenség értelmezését. Az antiszemitizmusra koncentráló történészek közül Jacob Talmon az európai történelmet a „Holocaust melegágyának" tartja, amelyben a zsidóellenesség szinte kezdettói fogva jelen volt, s az idők folyamán csak felerősödött, amíg a zsidók valamilyen manicheusi gonoszként meg nem jelentek a náci ideológiában. Ez az antiszemitizmus jelentette a Holocaust szellemi gyökereit. Shmuel Ettinger egyetért az európai antiszemitizmus folyamatosságával; megfogalmazása szerint „antiszemitizmus lappang az átlagember tudatában,