Századok – 1996
Folyóiratszemle - Klarman Michael J.: Hogyan változtatta meg a Brown-ügyben hozott Legfelsőbb Bírósági döntés a faji kapcsolatokat: a visszahatás-tézis II/490
492 FOLYÓIRATSZEMLE Hill-lel és Sparkraannel az élen aláírták a Déli Manifesztumot, mely elítélte a Brown-ügyben hozott döntést mint „a bírói hatalommal való visszaélés" eklatáns példáját. A korábban mérsékelt Florida és North Carolina szegregációs politikusokat választott meg vezetőkül — és hasonló volt a helyzet az egész Délen. A korábban mérsékelt, a populista mozgalmak gerincét adó kevésbé tehetős fehérek a radikális szegregációsok mögé álltak, többen pedig azért sorakoztak fel a mozgalom mögött, mert az egymást követő bírósági döntésekben a szövetségi állam arroganciáját és „diktatorizmusát" látták, s féltették a tagállamok nagy becsben tartott jogait. Orvai Faubus, akit korábban egy szegregációs politikát hirdető politikus győzött le Arkansas-ban a kormányzói posztért vívott küzdelemben, „politikai szükségszerűségből" átvette ezt a magatartásformát, s az 1957-es Little Rock-i események, (amikor Eisenhower elnöknek a 101. Légideszant Hadosztállyal kellett érvényt szerezni a Brown-döntés végrehajtásának), Faubus-t szinte népi hőssé tették az államban: ezután teljesen reménytelenné vált riválisainak a helyzete a választásokon. Hasonló eset történt Mississippiben is Ross Barnettel: az 1959-ben megválasztott kormányzó kijelentette: amíg ő lesz az állam első embere, addig egyetlen iskolát sem fognak deszegregálni ott. Ennek szellemében kétszer is megakadályozta, hogy James Meredith 1962 őszén beiratkozzon az oxfordi University of Mississippire annak ellenére, hogy a szövetségi bíróság elrendelte az „Ole Miss" integrálását. A kitört zavargások során ketten meghaltak, többszázan megsebesültek, míg maga Barnett sebezhetetlenné vált — politikailag. A Brown-döntés és a montgomery-i buszbojkott kiélezte a helyzetet a korábban mérsékeltnek tartott birminghami politikai életben is. A korábban felállított „fajközi"-bizottságot 1956-ban feloszlatták, T. Eugene („Bull") Connor visszanyerte helyét a városi önkormányzatban és 1961-ben, először az 1930-as évek óta, mind a három vezető városi tisztviselő szegregációs nézeteket vallott. A szomszédos Dallas-megye 1958-ban ismét azt a Jim Clarkot választotta meg seriffnek, aki ünnepélyesen kijelentette: szó sem lehet szegregációról. Állami szinten George Wallace került a kormányzói székbe — ugyancsak szegregációs programmal. 1962-es beiktatási beszédében az a rész jelentette a legnagyobb sikert, amikor kijelentette: „Szegregáció most! Szegregáció holnap! Szegregáció mindörökre!" A következő évben a Selmából Montgomery-be induló polgárjogi menetet verték szét a rendőrök és az állami gárda tagjai az ún. Véres Vasárnapon az Edmund Pettus-hídnál — a kemény fellépés végső soron visszaütött, mert a televíziós társaságok élőben közvetítették a hatóságok brutális akcióját. 1966-ban csak azért nem választották újjá George Wallace-t, mert az állam törvényei nem tették ezt lehetővé — így a felesége került a helyére. Szövetségi szinten rendkívül ellentmondásos volt a megítélés a polgárjogi mozgalmakkal kapcsolatban. Sem John E Kennedy, sem Richard M. Nixon nem állt szívvel-lélekkel a polgárjogi küzdelem mögé 1960-ban. Kennedynek ráadásul nagyon óvatosan kellett mozognia ezen a terepen, hiszen az északkeleti és a déli államok törékeny koalíciója juttatta a Fehér Házba, s ha 1964-ben is győzni akart, nem idegeníthette el az utóbbiakat. Az 1960-as választási kampány során Kennedy ígéretet tett a szövetségi támogatásban részesülő lakások deszegregációjára, de csak két évvel később váltotta be ígéretét. Az elnök nyilvánosan kijelentette: nem nyújt be polgárjogi törvényjavaslatot, mert a Kongresszus úgysem fogja elfogadni azt — s ebben igaza is volt. Elnöksége utolsó hónapjaiban azonban Kennedy-nek egyre többet kellett foglalkozni a polgárjogi ügyekkel, s lényegében utóda, Lyndon В. Johnson is a külső események rabja lett, amennyiben a Délen elkövetett atrocitások az egész országot felháborították. Ebben nagy szerepet kapott a déli polgárjogi mozgalom vezetőinek ügyes taktikája is. Az 1960-as évek elejére Martin Luther King Jr. és a többiek felismerték: reménytelen vállalkozás a déli fehérek meggyőzése a szegregáció kérdésében. Ezért fokozatosan az északi fehéreket „vették célba". A feladat bonyolult volt: először is meg kellett győzni őket a „Jim Crow"-rendszer visszásságairól. Ám a békés tüntetések és az erőszakmentes bebörtönzések nem rázták fel az északi közvéleményt. Ezért King és társai az ún. „teremtő feszültség" taktikájára tértek át: a békés tüntetők akcióra provokálják a fehér hatóságokat, majá pedig békésen tűrik a déli rendfenntartó erők brutalitását. Ennek érdekében gondosan olyan helyeket választottak demonstrációik helyszínéül, ahol számítani lehetett a fehér vezetés forrófejűségére — vagy fafejűségére —, hogy beugrik a cselnek. „Bull" Connor, Jim Clark és mások ideális „alanynak" bizonyultak, s maximális módon „együttműködtek" a feketék taktikájának sikerében. Például, az 1963-as birminghami rendőrtámadás után, amikor is kutyákkal és vízágyúkkal támadtak a tüntetőkre, Amerika-szerte 1200
