Századok – 1996

Folyóiratszemle - Brinkley Alan: Az amerikai konzervativizmus problémája II/487

FOLYÓIRATSZEMLE 487 kínaiak elérték azt, arait valójában akartak: a Dacsen-szigetek birtokbavételét. Az 1954-1955-ös kínai-amerikai válság igazi győztese Tajvan volt: igaz, hogy elvesztett néhány szigetet, de ezeket a területeket valójában már korábban leírta. Ennek fejében viszont kölcsönös védelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal, azaz Amerika gyakorlatilag garanciát vállalt Tajvan biztonságáért. Az állandósult amerikai katonai és gazdasági segítség pedig hatalmasat lendített az ország gazdaságán és a Csang-rezsim stabilitásán. The American Historical Review, Vol. 98. No.5 (December 1993), pp. 1500-1524. Ma. T. Alan Brinkley: AZ AMERIKAI KONZERVATIVIZMUS PROBLÉMÁJA A The American Historical Review fórum-sorozatának legújabb témája az amerikai konzervativizmus volt. Vitaindító esszéjének bevezetőjében Alan Brinkley (Columbia University) megállapítja: a 20. századi amerikai konzervativizmus nem kapott kellő figyelmet eddig a történészektől, s a tanulmány egyik célja az, hogy ennek az okait feltárja. Az ún. progresszív történészek legkiválóbbjai — Charles A. Beard, Richard Hofstadter, Peter Nowick, stb. — a konzervativizmust elsősorban a gazdasági elit saját vagyona és befolyása megtartásának függvényében vizsgálták. Az őket követő ún. konszenzus-történészek az 1940-es és 1950-es években felismerték: a jobboldal nemcsak a gazdagságot és előjogokat őrző elitcsoportokból verbuválta tagjait, hanem létezik egy nagyobb tömeget vonzó, alulról építkező konzervatív áramlat is — mint például а maccarthyzmus az 1950-es években. Az ehhez az iskolához tartozó történészek és értelmiségiek — így Lionel Trilling és mások — viszont hajlamosak voltak lekezelően nyilatkozni a konzervativizmusról és kijelentették: a liberalizmus nemcsak az uralkodó, de az egyetlen szellemi hagyomány az Egyesült Államokban. Ennek megfelelően a konzervatívok a szemükben csodabogarak, s majdnem az elmeorvos hatáskörébe tartozó emberek voltak; rendkívül sokatmondóan Richard Hofstadter „paranoiás stílusról" beszélt velük kapcsolatban, s ugyanő 1964-ben a konzervatív elnökjelöltet, Barry Goldwatert „bizarr, anakronisztikus, önellentmondó" alaknak jellemezte. Az ún. Uj Baloldal történetírói — többek között — azért támadták a konszenzus-történészeket, mert azok, állításuk szerint elhanyagolták a baloldalt. A konzervativizmus kérdésében viszont meglepően szűkszavúak maradtak ők is, mégpedig jó okkal: nehéz lett volna beismerniük, hogy valódi tömegmozgalmak mások is lehetnek, mint demokratikusak és haladó jellegűek. Ehelyett támadásaik középpontjába a szerintük a hidegháborúért felelős „szervezett liberalizmust" helyezték. A konzervativizmus meghatározásával is bajok vannak már, folytatja Alan Brinkley. A konzervativizmus nem ideológia, hanem egymással összefüggő (és gyakran összefüggéstelen) elvek összessége. Igaz, a konzervativizmus ebben nem különbözik a liberalizmustól, vagy bármely más olyan politikai rendezőelvtől, mely meglehetősen sok és különböző emberhez szól. Nagyobb bajt jelentett a konzervativizmus számára a 20. században az, hogy meglehetősen későn fejlesztett ki egy erős intellektuális vagy politikai erőt: George Nash szerint 1945-ig nem is létezett ilyen az Egyesült Államokban. Az 1945-öt követő években azonban egyre szélesebb körben és egyre magasabb szellemi színvonalon fogalmazták meg a konzervatívok a liberalizmus kritikáját, ám mindössze az 1970-es években vált ez a bírálat egy hatékony politikai mozgalom alapjává a különböző kiadványok, intézmények, politikai akciócsoportok, agytrösztök, stb. segítségével. Milyen események tették lehetővé ezt a fellendülést? Először is az 1930-as, 1940-es évek politikai száműzötteinek csalódásai — például a Szovjetunióban és „a létező szocializmusban"; másodszor a késő 1940-es, kora 1950-es évek kommunistaellenes hadjáratai; harmadszor pedig az 1960-as és 1970-es évek kulturális és politikai zűrzavarai. Visszatérve az eredet kérdésre, a szerző egy első pillantásra meglepő kijelentéssel folytatja gondolatmenetét. A történészek eszerint azért nem törődtek eleget a konzervativizmussal, mert annak filozófiai alapvetése többé-kevésbé megegyezett a liberalizmuséval, amellyel, legalábbis elvben, szemben állt. A konszenzus-történészek egyik vezéralakja, Louis Hartz úgy fogalmazott: egyetlen jelentős politikai elmélet sem tudott gyökeret verni Amerikában, amennyiben nem a demokratikus kapitalizmus és a locke-i szabadságfelfogás talaján állt. A szabadságjogok védelme, valamint az egyéni szabadság megvédése áll mind a liberalizmus, mind a konzervativizmus elve-