Századok – 1996

Folyóiratszemle - Brinkley Alan: Az amerikai konzervativizmus problémája II/487

488 FOLYÓIRATSZEMLE inek középpontjában; emiatt számos konzervatív, némi joggal, úgy érvelt: a konzervativizmus a 20. században közelebb állt az amerikai alapértékekhez, mint a liberalizmus. A 19. század végi „klasszikus" liberalizmust a liberális republikánusok képviselték az 1870-es és 1880-as években, s szilárdan hittek a J. S. Mill és az ún. manchesteri iskola államellenes, individualista liberalizmusában. Ezzel szemben a 20. századi liberalizmus nagymértékben elutasítja ennek a hagyománynak államellenes felhangjait, s ezt az elemet egyre inkább a konzervatívok hangsúlyozták — hangsúlyozzák — ki. Herbert Hoover már 1938-ban arról panaszkodott, hogy a New Deal helytelenül sajátította ki a „liberális" jelzőt, mivel az igazi liberalizmus „a teljes gazdasági szabadság" megőrzését jelenti. Friedrich A. Ilayek, Milton Friedman és Michael Oakeshott ugyancsak az etatista „liberalizmust" támadták a valódi, milli liberalizmus szellemében. Ilayek az Út a szolgasághoz (1944) című könyvében azt igyekezett bebizonyítani: Németország és a Szovjetunió példa arra, hogy az állam gazdasági ereje szükségszerűen maga д1а gyűri az egyéni szabadságot. Ez az individualista konzervativizmus erős helyi gyökerekre lelt a Délen és a Nyugaton (Goldwater, Nixon, Reagan mind ebből a térségből jött), s az elmélet összekapcsolódott egy majdnem hagyományosnak mondható keleti establishment-eWenességgel ezeken a területeken. Alan Brinkley azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az itteni ellenséges érzelmek a szövetségi kormányzattal szemben rendkívül ellentmondásosak: a központi kormány óriási mértékű támogatása nélkül nem fejlődhettek volna olyan államok, mint például Kalifornia, Oregon, Washington, Utah, stb. olyan hatalmas ütemben, ahogy azt tették, s jelenleg is a központi kormányzat a legnagyobb földbirtokos a Nyugaton (Arizona területének 44%-a, Alaszka földjeinek pedig 40%-a van szövetségi tulajdonban). A nyugati szabadversenyes gazdasági fejlődés tehát feltehetően csak az amerikai mítoszok számát gyarapítja. A modern konzervativizmus másik vonzereje a normatív értékek, a „hagyományos" értékrendszer védelme. Russell Kirk A konzervatív eszme (1953) című nagyhatású munkájában a következő főbb alapelveket különböztette meg: (1) isteni akarat irányítja a társadalmat és az egyéni lelkiismeretet; (2) a politikai kérdések, végsó soron, vallási és erkölcsi problémák; (3) a „hagyományos" élet változatosságát és „misztériumát" előtérbe kell helyezni a beszűkítő uniformizáltsággal, egyenlősítéssel és haszonelvűséggel szemben; (4) a civilizált társadalmaknak szüksége van rendre és törvényességre; és (5) a hagyományokon és a józan belátáson alapuló előítéletek gátat szabnak az emberben létező anarchisztikus tendenciáknak. Ugyanakkor Leo Strauss és a chicagói egyetemen dolgozó tanítványai kiálltak a nyugati és klasszikus szellemi hagyományok, valamint az örök és időtlen értékek mellett. Ervelésük szerint a modern politikai liberalizmus nihilizmushoz, ezenkívül a civilizált társadalmak erkölcsi és szellemi alapjainak eltüntetéséhez vezet. Az aránylag szűk körben ismert Strauss és Kirk mellett azonban jól ismert személyiségek is felsorakoztak — például William F. Buckley, Jr., T. S. Eliot, Willa Cather — és így a konzervatív gondolat egyrészt intellektuálisan elfogadottá, másrészt pedig egyre szélesebb körben ismertté vált. A konzervatív mozgalom újabb szövetségesre talált az 1970-es években megerősödő kulturális és vallási fundamentalisták csatlakozásával. A fundamentalista jobboldal célja a modern kultúra világi és tudományos értékeinek támadása; a mozgalom fellépett a cenzúra visszaállítása mellett, a feministák, s rajtuk keresztül az abortusz és a születésszabályozás ellen; elítélte a homoszexuálisokat és az AIDS-t „Isten büntetésének" vélte, s leszögezte: az erkölcsi erő kizárólag a családban található. Ahogy többen kimutatták (például George Marsden), a fundamentalizmus és a pünkösdista vallás térhódítása már az 1930-as évek végén megkezdődött, s Robert H. Wiebe szerint az elkövetkező évtizedeket egyrészt ezeknek a fundamentalista egyéni értékeknek a megerősödése, másrészt pedig az ellenük indított egyre dühödtebb liberális és világi támadások jellemezték. Az 1960-as években a „kozmopoliták" a toleranciát, a relativizmust és a racionalizmust hirdették a provinciális „hagyományosokkal" szemben; míg a fundamentalista jobboldal továbbra is a „hagyományos családi értékek" bástyájának tekintette az Egyesült Államokat egy egyre világiasabb környezetben. Tanulmánya végén Alan Brinkley leszögezi: a 20. századi amerikai konzervativizmus megértéséhez szükséges felismernünk azt, hogy a liberalizmus mellett alternatív politikai hagyományok is éltek, s élnek az Egyesült Államokban, melyek igenis beleillenek az ország történetébe és nélkülük a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális kérdések egész sorát nem lehetne megválaszolni. A felkért bírálók közül Susan M. Yohn (Ilofstra University) elsősorban Alan Brinkley azon felfogásával száll vitába, mely szerint egy