Századok – 1996
Történeti irodalom - Huber Peter: Stalins Schatten in der Schweiz (Ism.: Jemnitz János) II/469
470 TÖRTÉNETI IRODALOM 470 A bevezető historiográfiai fejezetben, („A Komintern, mint a Szovjetunió foglya és védelmezője") nemcsak arról szól a szerző, hogy a Komintern mely osztályainak anyagaiban találta meg a svájci munkásmozgalomra, illetőleg a svájci érintettekre vonatkozó adatokat, hanem megemlékezik azon történetírók munkáiról is, akik módszertani segítséget nyújtottak neki (így H. Weber a DDR, H. Schafranek az osztrák meghurcoltak és mártírok esetében). Huber foglalkozik a tisztogatások technikájával, és néhány kiemelkedő svájci kommunista különleges helyzetével, akik, mint Fritz Platten, nemzetközileg is jól ismertek, mások azonban inkább csak svájci talajon működtek, de ott, az ország életében jelentős szerepet játszhattak, akár mint befolyásos lapok — pl. a Basler Tagwacht — szerkesztői, akár mint független értelmiségiek. A kötet kiválóan megvilágítja, hogy az 1918-1939-es korszakban miért válhatott az orosz, szovjet-orosz hatás perdöntően fontossá oly sokak számára. A könyv első részében a Komintern megtorló, elfojtó szerveit világítja meg a szerző. Külön fejezetek ismertetnek meg a Komintern káderosztályának, a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának (OMSz) munkájával, a Végrehajtó Bizottság, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság (IKK) idevágó anyagaival, valamint ezen osztályai, illetve bizottságai kapcsolataival az NKVD-vel. További fejezetek dolgozzák fel a Dimitrov-titkárság s a Manuilszkij-titkárság anyagait. (Ez utóbbi közvetítette „az orosz árnyékot".) Végül külön fejezet foglalkozik Koni Meyer szerepével, aki hosszabb időn át vol a Svájci Kommunista Párt hivatalos képviselője a Kominternben. Ő túlélte a terror és a megtorlások éveit, de enyhén szólva besározódott ezekben az években. Mikor az 1930-as évek végén visszatérhetett Svájcba, hosszú ideig mélyen hallgatott mindarról, amit pontosan tudott. E rész fejezetei közül persze nemzetközi szempontból alighanem a Dimitrovra, a Dimitrovtitkárságra vonatkozó oldalak tűnnek a legfontosabbaknak (már csak azért is, mert igazi Dimitrov-életrajz, amely a felfokozott igényeket valóban kielégítené, tudtommal még nem jelent meg). Az ismert és jogos „forró kérdés", hogy mit tett, hogyan reagált Dimitrov a megtorlásokra. E kérdést persze Huber is felveti és a svájci tapasztalatok, a Dimitrov-titkárság aktái nyomán az derül ki, hogy a megtorlásokat, letartóztatásokat „persze" nem Dimitrov kezdeményezte és sok esetben megkísérelte első fázisban, hogy elhárítsa azokat. Huber szerint Dimitrov gyakorlata a „szimplább" esetekben (vagyis a másod- és harmadrendűén fontos és ismert káderek esetében) az volt, hogy összegyűjtötte azokat az aktákat, ahol úgy látta, rákérdezhet az NKVD-re, mert a „bizonyító anyagok" nagyon hiányosak, ellentmondásosak. Néhány kiemelkedő személyiség esetében (pl. Fritz Plattenében) azonban a rákérdezése lényegileg elmaradt, mivel hogy jól tudta, Platten és mások sorsát már nélküle eldöntötték. Saját véleményét Huber úgy összegezte, hogy Dimitrov a maga hallatlan tekintélyével, mint „a lipcsei per hőse", többet tehetett volna, bátrabb is lehetett volna. Huber külön izgalmas fejezetben foglalkozik azoknak a baloldali értelmiségieknek életűtjával, szerepével, akik mint orvosok, ügyvédek, művészettörténészek és múzeumigazgatók éltek, tevékenykedtek — és sérültek — a Szovjetunióban (illetve Svájcban). Huber érzékelteti, hogy fiatal értelmiségiek Svájcban is az 1917-1919-es években milyen gazdasági, szociális és politikai indítékok alapján lettek kommunistákká. Olykor — igaz, rövidebb — börtönbüntetéseket is szenvedve Svájcban, avagy munkanélküliekké válva, vagy legalábbis értelmiségi munkát nem találva, mentek ki a Szovjetunióban, hogy sok esetben néhány év múltán már átessenek bizonyos csalódásokon. Esetenként még visszatérhettek, másokat viszont már nem engedtek vissza, mert már úgy vélték, hogy az ellentábort fogják otthon erősíteni. Persze ez a válasz függött az érintettek személyétől is, s attól is, hogy hazatérési igényüket mikor jelentették be. Ugyanennek az értelmiséggel foglalkozó résznek van egy második fontos fejezete, amely arról szól, hogy az 1936-38-as perekre ezek az értelmiségiek miként reagáltak. A problémának sokféle elágazása van, s mindez kapcsolódik Gide nevezetes — Déry Tibor által fordított s egykor magyarul is megjelent — „leleplező" munkájához, a „Visszatérés"-hez. Huber érzékelteti, hogy a szovjetbarát (nálunk tudtommal alig ismert) korabeli értelmiségi csoportosulásokban, amelyeknek befolyásos orgánumai is voltak, s rendszeres fórun okat szerveztek, milyen megosztó hatása volt e pereknek, mennyire bénították, megosztották az antifasiszta mozgalmat. Huber arra is rávilágít, hogy néhány olyan svájci kommunista, aki később vezető szocialista, avagy független és nemzetközileg ismert és elismert történetíró, publicista lett, (mint Jules IIumbert-Droz, avagy Théo Pinkus), ekkoriban milyen ledorongoló stílusban lépett fel Gide és a perek ellen tiltakozó svájci baloldali értelmiségiek ellen. Voltak olyanok is, akik — mint Károlyi Mihály — levelezésben próbáltak hatni ugyanebben a kérdésben Romain Rolland révén a perek ellen, de fennhangon nem szólaltak meg, mert az igazi nagy ügyet ekkor az antifasiszta egység kialakításában látták. (De ne feledjük: ekkor a Svájcban élő Lion Feuchtwanger is a pereket és nem az elítélteket védte!)
