Századok – 1996

Történeti irodalom - Siebenbürgen zwischen den beiden Weltkriegen (Ism.: Tilkovszky Loránt) II/464

466 TÖRTÉNETI IRODALOM 466 játszott nemzeti liberális pártnak és nemzeti parasztpártnak szenteli, melyek közül az utóbbira az is jellemző, hogy képviselni, védeni próbált erdélyi érdekeket a regáti befolyások túlzott érvényesülésével szemben. Behatóan foglalkozik a szélsőjobboldali Vasgárdával és a megfékezésére tett kísérletekkel, de kitekint 1940. évi beépülésükre a kormányba, s a rövid életű nemzeti légionárius rendszerre is. Bemutatja a nemzetiségi pártok működését, a Német Pártnak a kormánnyal többnyire együttműködő, a Magyar Pártnak viszont — a csúcsai paktum egyszeri esetétől eltekintve — ellenzéki szerepét. A munkáspártoknak nem tulajdonít különösebb jelentőséget: a szociáldemokraták gyengék voltak, a hamarosan illegalitásba is szorított kommunistákban Moszkva ügynökeit látta a román közvélemény, akik ellenségei Nagy-Romániának, félteni kell tőlük Besszarábiát, s az Erdélyre irányuló magyar revíziós politika támogatására is készek. Az 1938 előtti időszak romániai parlamenti választásainak történetével loan Scurtu tanulmánya ismertet meg, különös tekintettel a Német Párt eredményeire, a képviselőházban szerzett mandátumaira, illetve szenátusi helyeire. A Magyar Párt kísérletei ellenzéki együttműködésre a németekkel, nem vezettek eredményre, mert a román részről irredentának bélyegzett magyar kisebbséggel nem akartak szövetkezni, ellenben élvezni kívánták azokat a viszonylagos előnyöket, amelyekkel ezt az elzárkózásukat a román kormány honorálta. Tilkovszky Lóránt tanulmánya szerint, (amely már a Századok 1983. évi 5. számából ismert), a weimari Németország kormánya ezzel a német kisebbségi magatartással teljesen egyetértett, s elutasította a Bethlen-kormánynak a kisantant-államokbeli német-magyar kisebbségi együttműködést különös nyomatékkal sürgető 1930. évi memorandumát. Abból a szempontból, hogy a kisebbségi sorsra jutott kelet-magyarországi és erdélyi magyarság hogyan bontakozott ki a kezdeti meddő passzív ellenállásból, hogyan indította meg politikai szervezkedését, egyelőre meglehetősen konzervatív erők domináns befolyása alatt, majd miként jelentkeztek körükben demokratikus programok a szászokkal, románokkal való konstruktív együttélés gondolata jegyében, Illyés Elemér tanulmánya nagy fontosságú. Lackó Miklós pedig az Erdélyi Helikon című magyar és a Klingsor című szász folyóirat és köreik transzilvanizmusát vizsgálva mutatja be a húszas évek végén, a harmincas évek elején oly ígéretes szellemi pezsgést, amelyet azonban mihamar megrontott a német nemzetiszocializmusnak Erdély németségét is elérő hatása. Andreas Möckel tanulmánya az 1867-es kiegyezés koráig visszanyúlva tekinti át az erdélyi szász öntudat fejlődését, középpontba állítva a „kisszász" és az „össznémet" irányzatok harcát, ószászok és ifjúszászok, feketék és zöldek, konzervatívok és megújítók véleményeit és törekvéseit. Míg korábban önálló népegyéniségéhez ragaszkodva vette igénybe az erdélyi szászság németországi, ausztriai, és más német szervezetek támogatását a magyarosító törekvésekben érzett veszélyekkel szemben, addig az 1930-as években kibontakozó megújító mozgalom (Erneuerungsbewegung) az össznémetség részeként politizált, s kritizálta, támadta, majd félre is állította az „Eigenvolk" eszméjét valló régi vezetőket. Mint Karl M. Reinerth tanulmánya rávilágít, a nemzetiszocializmus térhódítása következtében éles belső ellentétek osztották meg a romániai németséget; Fritz Fabritius erőszakos náci túlbuzgóságát a Führer helyettesének, Rudolf Hess-nek kellett csitítania, figyelmeztetve a német népcsoport erősítése feladatának elsődlegességére. Rendkívül érdekes, hogy egyes irányzatok a Vasgárdával, mint a jövő vélt várományosával keresték a kapcsolatokat, (mint ahogy a magyarországi volksdeutsch mozgalomban is voltak tendenciák — hasonló megfontolásból — a nyilasokkal való együttműködés kiépítésére). Ludwig Binder, aki 1920 és 1944 közt teljes áttekintést ad tanulmányában az evangélikus egyház romániai helyzetéről, és méltatja azt a szerepet, amelyet az az erdélyi szászság nemzeti mivolta megőrzésében és ápolásában hagyományosan betöltött, hangsűlyosan szól a egyházi vezetők ellentétbe kerüléséről 1933 után a népi vezetőkkel, akik nemzetiszocialista egyházellenességet és újpogányságot (Neuheidentum) terjesztettek, s az még a papok és tanítók körére is hatott. Amikor az SS intézményrendszerébe tartozó berlini Népinémet Közvetítőszerv (Volksdeutsche Mittelstelle) döntése alapján 1940-ben Andreas Schmidt lett a romániai német népcsoport vezetője (Volksgruppenfuhrer), Viktor Glondys püspököt lemondásra bírták: utóda 1941-tól a nemzetiszocialista meggyőződésű Wilhelm Staedel lett, aki az egyházi vezetésű ifjúsápi és nőszervezeteket feloszlatta, s hajlandó volt az egyház által fenntartott iskolákat átadni az azokban nemzetiszocialista nevelést megvalósító népcsoportvezetésnek. Walter König igen fontos tanulmánya az erdélyi szászok két világháború közti iskolaügyéről sajnos csak 1940-ig terjed. (A Magyarországhoz visszacsatolt északerdélyi terület iskoláit a magyarországi német népcsoportszervezetnek, a Volksbundnak adta át az ott illetékes szász evangélikus egyházi hatóság.) Az egykor Fritz Fabritius által kezdeményezett nemzetiszocialista megújító mozgalom talajából végül is a romániai német népközösség nemzeti-