Századok – 1996
Közlemények - Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939–40-es finn–szovjet háborúban II/403
420 RICHLY GÁBOR tetése végső soron az Országos Ipari Tanács és az LHT kezében volt. Az LHT-nak a minisztereken kívül a honvédség főparancsnoka és a vezérkari főnök is tagja volt, de a gazdasági életet irányító más intézményekben is fontos pozícióba kerültek a HM és a hadseregvezetés képviselői. A finn szállítások szempontjából megjegyzendő, hogy hadianyagok, illetve nyersanyagok csak felsőbb engedéllyel léphették át az országhatárt, és hadiipari megrendeléseket is csupán ilyen módon lehetett elfogadni. A szóban forgó ügyeket a HM 17. osztálya koordinálta a katonapolitikai és anyagbeszerzési osztályok bevonásával, a döntés a HM HL, ún. anyagi csoportfőnökségének kezében volt. Engedélyt csak abban az esetben adtak ki, ha a kérdéses szállítás nem késleltette a honvédségi megrendelések teljesítését, illetve a megrendelő biztosítani tudta a felhasznált nyersanyagok háromszorosának behozatalát az országba.7 1 A téli háború kitörésekor tehát a magyar hadiipar már a legszigorúbb ellenőrzés alatt állt, a külföldi megrendelő nem volt könnyű helyzetben. Fontosabb döntések előtt a szálak a III. Csoportfőnökségen túl végsősoron az LHT-hez vezettek. Miközben a finn küldöttek magyar fegyverek azonnali szállításáról tárgyaltak, az LHT-ban ismét kiújult az ellentét Teleki Pál, valamint a miniszterelnök külpolitikai törekvéseit egyre növekvő ellenérzéssel figyelő Werth Henrik és Bartha Károly között.72 Teleki az önkéntesek kiküldése mellett újabb gesztust készült tenni Finnország megsegítése és a nyugati hatalmak megnyerése érdekében, a katonai vezetés azonban a még mindig gyengének ítélt hadsereg felszerelésének késedelme árán a legkisebb engedményre sem mutatott hajlandóságot. 3.2. A finn hadsereg fegyverzete Láttuk, hogy a magyar önkéntes-zászlóaljnak hadászati jelentősége egyáltalán nem volt, ám a téli háborúban felhasznált — és felhasználni remélt — magyar hadfelszerelésről ez már nem jelenthető ki ilyen egyértelműen. E katonai jelentőség mérlegelése szempontjából érdemes megismerkedni a finn hadsereg fegyverzetének hiányosságaival, a Budapestre érkező hadianyagbeszerzési bizottság tárgyalásainak hátterével. 1917-es függetlenné válásakor Finnország, az egykori cári nagyhercegség Európa egyik legelmaradottabb gazdaságát, valamint alig számbavehető hadiipart és hadsereget örökölt. A fiatal köztársaság előtt igen súlyos feladatok tornyosultak: többek között a polgárháborús károk felszámolása, a gazdasági élet modernizációja, a társadalomszerkezet átalakítása, az önálló államiság igényeinek megfelelő közigazgatási rendszer kiépítése, a nemzeti kultúra intézményeinek megalapítása. Ilyen adottságok mellett a hadsereg kellő ütemű fejlesztése lehetetlen feladatnak bizonyult. Bár az állami költségvetésben évről évre viszonylag jelentős aránnyal — a gazdasági válság idején pl. 15 százalékkal, de a harmincas évek második felének nagyobb összegű állami kiadásaiból is 12 százalék körüli összeggel — szerepeltek a honvédelmi kiadások, ezek korántsem fedezték a kiépítendő hadsereg szükségleteit.7 3 A pénzhiány mellett egy elvi döntés is késleltette a hadsereg korszerű felfegyverzését, nevezetesen a hadiipari termékekből való önellátás igénye. A húszas
