Századok – 1996
Közlemények - Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939–40-es finn–szovjet háborúban II/403
414 RICHLY GÁBOR lanná vált, a kiképzés tovább folyt, majd nemsokára Mannerheim marsall is elfogadta a magyar zászlóalj felajánlkozását további szolgálatokra. A hivatalos megbecsülés jeleként március 22-én Oscar Énekeli altábornagy, a Főparancsnokság Onkéntesügyi ffivatalának vezetője, majd öt nappal később maga Mannerheim marsall is meglátogatta a kiképzőtábort, Kémeri Nagyot pedig századossá léptették elő.50 Április közepén végre úgy tűnt, hogy a magyar önkéntesek hasznos feladatot kapnak, 17-én ugyanis útnak indították őket a földig bombázott Lappeenrantába, határbiztosítási feladatok és egyéb rendfenntartó feladatok ellátására. Az első hadtest parancsnoksága alá tartozó zászlóalj emellett a romeltakarítási munkákból is kivette a részét. A fegyelem továbbra is kifogástalan maradt, a fegyverszünet bomlasztó hatása — ellentétben több más önkéntes-egységgel — a magyarok között nem mutatkozott.5 1 Am a kulisszák mögött már hazaszállításukat szervezték. Egyfelől a magyar kormánynak sem állt tovább érdekében, hogy a zászlóaljat Finnország területén állomásoztassa — kiváltképpen azután, hogy nyugati hírforrások világgá repítették a szenzációt: a magyar önkéntesek Norvégiába készülnek a német megszállók ellen52 —, másfelől a finn hadvezetést is az önkéntesek leszerelésére késztette a fegyverszüneti megállapodás. Váinö Tanner külügyminiszter már közvetlenül a megállapodás megkötése után kérte Kuhl Lajos helsinki követet, hogy további önkéntesek semmiképpen se induljanak útnak, s felvetette, hogy esetleg az első zászlóaljra is nagyobb szükség lenne Magyarországon, ám Mannerheim marsall említett döntése némi haladékot adott a hazautazás realizálásához.53 Nem ismeretesek teljes egészében azok a megbeszélések, melyeken a finn és magyar szervek a zászlóalj hazaszállításának körülményeit egyeztették, annyi azonban bizonyos, hogy Csáky április 21-én ismét utasította a berlini követet, Sztójayt, „szíveskedjék illetékes helyen tapogatózni, vajon német hatóságok hajlandók-e finnországi magyar önkéntesek német területen át való hazautazását engedélyezni". Bár a tervezett nyugati offenzíva a náci vezetés számára ekkor különösen fontossá tette a Szovjetunióval fenntartott jó viszonyt, úgy látszik párszáz hazautazó önkéntes miatt nem látták veszélyeztetve a keleti kapcsolatot: a német válasz ezúttal kedvező, így május elején már az átutazás módjairól tárgyalnak Berlinben.5 4 Ilyen előzmények után május 14-én indítják útnak a zászlóaljat Lappeenrantából, majd hat nap múlva Turku kikötőjében Énekeli altábornagy búcsúztatja el a magyar önkénteseket, Kémeri Nagyot a Finn Fehérrózsarend Lovagkeresztjének I., tizenhat tisztjét pedig a Lovagkereszt II. osztályával tüntetve ki.55 A korabeli hivatalos jelentések és az egykori szemtanúk visszaemlékezései alapján egyaránt úgy tűnik: a sokat emlegetett követ-szerepnek nem csupán nyugat-európai utazása, hanem két és fél hónapos finnországi tartózkodása alatt is kiválóan megfelelt a magyar önkéntes-zászlóalj, annak ellenére, hogy tényleges harcokban nem bizonyíthatta hadi erényeit. Az önkéntesek tehát 1940. május 20-án hajóztak be Turku kikötőjében, hogy Stettinből immár szigorúan biztosított német különvonattal utazzanak minden komplikáció nélkül a magyar határig. E rövidebb útvonal négy napot vett igénybe, a költségeket a finnek fedezték — akárcsak a Helsinkiben rekedt néhány önkéntes későbbi hazatértekor.56 A határon cigányzenés ebéd várta a zászlóaljat, ám ha-
