Századok – 1996

Tanulmányok - Sándor Pál: Jobbágyfelszabadítás és birtokrendezés Magyarországon 1848–1864 I/29

JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS ÉS BIRTOKRENDEZÉS... 35 egykor lakatlan, de idők haladtával benépesült belső telkek, sokszor a belsőséghez hozzákapcsolt külső telkek voltak. A földesúr által odatelepített rusztikus lakosok pedig szintén nem a szokványos úrbéri szolgálatokkal adóztak az uraságnak. A parasztok ezeket a földeket rendszerint pénzjáradék fejében és ideiglenes magánszerződés formájában bérelték az uraságtól. A forradalom idején egy részük lakatlan maradt. Másik részüket maga a földesúr használta, olykor még majorságához is kapcsolta. Volt még egy további hányada is e földeknek. Ezeket úrbéres vagy majorsági jogállású parasztcsaládok bérelték a földesúrtól, de ismét nem az urbáriumban meghatározott jelleggel, hanem egyszerű árenda fejében. Ezért e földek tulajdonjogának hovatartozása szintén nyitott kérdés maradt 1848 tavaszán. A forradalmi törvényhozás ugyancsak hallgatással mellőzte az úgynevezett remanenciák dolgát is. A remanencia a telki földnek az urbariumban regisztrált névleges és tényleges terjedelme közötti különbözetét jelentette. Ez a különbözet a következőképpen keletkezett. A Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején — 1768-1771 között — az úrbéres földek összeírása nem a telkek tényleges mérnöki felmérésén, hanem csupán a jobbágyok szóbeli bemondásán alapult. Ok pedig a ténylegesnél kevesebb földet vallottak be az eljáró hatóságoknak — saját érdekükben. Hiszen az állami adóztatás alapját az úrbéri földek és a művelésükből eredő jövedelmek képezték. Kisebb adóalap pedig kevesebb állami teherviseléssel járt. A jobbágyoknak ez az érthető eljárása — bizonyos határig — a földesúrnak sem volt ellenére. A jobbágyok adófizetési képességét ugyanis, az úri járadékok növelésével, a maguk javára fordíthatták. Csakhogy a későbbi úrbéri birtokrendezések során, amelyeket a földesurak kezdeményeztek, az általuk fogadott „működő", majd az úrbéri bíróságok által megbízott „hitelesítő" mérnökök felmérései és az eredmények hitelesítései alapján, kitűnt: az egykor csupán bemondás alapján számbavett jobbágytelkek nagy többsége sokkal több szántó- és rétterületet, sokkal több házkörüli belső földet foglalt magában, mint amekkorát az előírások szerint hivatalosan tartalmaznia kellett volna. Ebből a különbözetből származott a maradványföldek legnagyobb része. E különbözetnek azonban egyéb forrásai is voltak, amelyekre ezúttal nem térünk ki. Keletkezésüket illetően utalunk a megfelelő jegyzetben megjelölt szakirodalomra. Az 1836. évi X. tc. 7.§-a szerint az „illetőségen felül"-i maradványföldekből „új úrbéri telkek alkotandók", és e jogszabály érvényes volt a jobbágyfelszabadításig. Természetesen az állami adó alapjának — az úrbéri földeknek — a védelmében. A közteherviselés elvének kimondása azonban e tekintetben is új helyzetet teremtett. Ezzel az új helyzettel függött össze, hogy az alaptörvény kifejezetten nem szólt a remanenciális földek tulajdonjogi hovatartozásáról. Ezáltal nyitva hagyta a kérdést afelől, hogy vonatkozik-e az állami kártalanítás az ezen földek műveléséből származó úri járandóságok elvesztésére is. Ennek a bizonytalanságnak politikai okai voltak. A liberális vezetőkörök ugyanis a forradalom zaklatott napjaiban nem tartották célszerűnek, ha a törvényhozás akár a jobbágyok, akár a földbirtokos nemesek javára véglegesen és egyértelműen lezárja a vitás jellegű jobbágyfoldek tulajdonjogi hovatartozását. Joggal tartottak ugyanis attól, hogy bármelyik állásfoglalás véglegesítése a vesztes felet a forradalom ellen hangolja. A közteherviselés elvének kinyilvánítása után ugyanis számítani lehetett arra, miként az nem sokkal később be is bizonyosodott, hogy e földek