Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 321 kadályozni az oroszokat abban, hogy belátásuk szerint cselekedjenek Romániában, Bulgáriában és Magyarországon, s bizonyos fokig Jugoszláviában is, viszont minél hamarabb elismerjük a tényleges helyzetet és ezzel csökkentjük az angolszovjet viszonyt mérgező gyanakvást, annál jobb" - indokolta álláspontját.141 Ha a figyelmes olvasó visszagondol, és a Szovjetuniót Németországgal helyettesíti be, akkor megállapíthatja, hogy ezek a sorok akár 1937-38-ban, Neville Chamberlain miniszterelnöksége idején is íródhattak volna. A szituáció ismétlődött annyiban is, hogy akik mégis valamiféle ellenállást láttak volna indokoltnak a szovjet befolyás ellensúlyozására, azok 1945—46-ban sem tudtak mást javasolni, mint a British Council tevékenységének és a BBC közép- és kelet-európai nyelveken sugárzott adásainak a fokozottabb támogatását. A háború előtti német befolyás mérséklésének másik mérlegelt eszköze — a pulyka vámjának csökkentésében kicsúcsosodó piacnyújtás — a háború utáni nehéz gazdasági és szociális helyzetben fel sem merült. A kereskedelmi kapcsolatok kiépítését a dunai államokkal a Foreign Office automatikusan az Egyesült Államok feladatkörébe utalta.142 A térség területi vitáival kapcsolatban a II. világháború utáni brit politikát ugyanez az engedékenység, illetve lemondás jellemezte. Amikor a Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal kötendő békeszerződések ügyét 1945 júniusában a Külügyminisztérium különböző osztályainak képviselői megvitatták, alapelvként rögzítették, hogy „El kell fogadunk az orosz nézeteket, amennyire az észszerűen lehetséges", s az egyetértésből esetleg kovácsolható tőkét a brit alkupozíció javítására kell felhasználni más vitás kérdések megtárgyalásakor. A csehszlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határ módosításának lehetőségét — Roberts 1943-as előterjesztéséhez (The Future of Hungary) hasonlóan — így természetesen az általuk készített anyag sem vetette fel. Pontosabban felvetette, ám kizárólag csak abban az értelemben, hogy nem javasolta Jugoszlávia és Csehszlovákia további, a trianoni határokon túlmenő területi gyarapítását. A meghátrálás* legnyilvánvalóbban Erdély kérdésében mutatkozott meg. Post festa elismerték, hogy a szovjetek ideiglenesen egész Erdélyt visszacsatolták Romániához, s a végleges rendezésről szólva csupán annyit jegyeztek meg, hogy „a háború előtti határ ... nem tekinthető teljesen kielégítőnek". Arra a kérdésre azonban, hogy mi lenne a „kielégítő", meg sem kísérelték a válaszadást.143

„... nem voltunk olyan helyzetben, hogy bármit is adhattunk volna. Mire Kelet-Európa területi rendezésére sor került, a Vörös Hadsereg már mindent elvett, beleértve Magyarországot is!" - indokolja ezt az immár csaknem teljes körű meghátrálást visszaemlékezésében Frank Roberts.

144 A békeszerződések kidolgozásával megbízott Külügyminiszterek Tanácsába14

5

delegált brit küldöttek részére összeállított 1945. szeptemberi irányelvek ugyancsak a szovjetekkel szembeni előzékenység, illetve a do ut des szellemében készültek el. Feltéve, hogy az Olaszországgal kötendő békeszerződés kidolgozásakor a brit-amerikai tengely fog „viszonylagos előnyt" élvezni, természetesnek vették, hogy a Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal kötendő békeszerződések általában „az orosz javaslatok alapján" készüljenek el. Ebből adódott, hogy miközben ismét rögzítették a háború előtti határok helyreállításának elvét, Besz-