Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 15 emigráns cseh, lengyel és balkáni politikusok egyezményekben is testet öltő elképzeléseivel, ehelyett két nagy konföderációval számoltak. Az északi Lengyelországból, Csehszlovákiából (esetlegesen Csehországból és Szlovákiából), Magyarországból és talán Ausztriából, a déli pedig a balkáni államokból (Görögország, Albánia, Bulgária, Románia és Jugoszlávia, illetve a Jugoszláviát alkotó tagállamok) állt volna. A térség konfoderatív egységekké szervezésének terve a háború kezdeti szakaszában nemcsak az oxfordi bizottság berkeiben, hanem brit vezető körökben is nagy népszerűségnek örvendett és általánosan elfogadott elképzelés volt. Erre utal, hogy egy interpellációra adott válaszában 1942. december 16-án maga Eden is így nyilatkozott. Anglia —jelentette ki — támogatja, hogy a közép-és kelet-európai országok „nagyobb, de nem exkluzív csoportokba tömörüljenek".129 A két konföderáció működőképességének biztosítása céljából az oxfordi szakemberek elengedhetetlen előfeltételként számoltak a potenciális tagállamokat szembeállító — főleg etnikai jellegű — ellentétek megszüntetésével, illetve mérséklésével. Ennek a bonyolult és nehéz feladatnak lényegében három eszközét, formáját vizsgálták meg és ajánlották: a politikai határok módosítását, a lakosságcserét, illetve egyes esetekben egyoldalú kitelepítést, valamint a kisebbségvédelmet. Eltérően az 1919-es gyakorlattól, amikor a nemzetiségi elvet számos esetben alárendelték a gazdasági és stratégiai megfontolásoknak, a vitatott határszakaszok újrarajzolásakor most minden lehetséges esetben az etnográfiai-nyelvi választóvonalat vették alapul. Ez indokolható volt azzal, hogy — konföderációkról lévén szó — a gazdasági és a stratégiai szempontok relevanciája a jövőben kisebb lesz, mint a két világháború között volt, de azzal is, hogy az etnikai elv rovására elért stratégiai és gazdasági előnyök vajmi keveset érnek, ha a vesztes állam részéről fennálló tartós ellenségeskedés árát kell megfizetni értük. Ausztriától- eltekintve ezért — az 1938 előtti állapothoz képest — Magyarország mindhárom másik szomszédjának a rovására határkiigazítást javasoltak. A szlovák-magyar határon — kisebb fenntartásokkal — az I. bécsi döntés által megállapított osztóvonalat fogadták el korrektnek. „... az 1938-as határ — állapították meg — nem jár távol az etnikai méltányosságtól, habár helyszíni vizsgálódás kisebb módosításokat eredményezhet, amelyek inkább a szlovákoknak kedveznének". Ilyennek tartották például — nem alaptalanul — Kassát, valamint egy közelebbről meg nem határozott „nyugati sávot", feletehetően az Érsekújvár és Nyitra közötti beszögelést. A jugoszláv-magyar területi vitát egy lakosságcserével egybekötött határváltoztatással kívánták megszüntetni. Annak ellenére ezt javasolták, hogy Jugoszláviára mint harcoló szövetségesükre csak a Lengyelország irántihoz fogható nagy rokonszenvvel tekintettek. Ugyanakkor belátták azt is, hogy „a magyarok ellenségeskedésének mérséklése", azaz határrevízió nélkül igazi megbékélésre nem lehet számítani. Ezért — pontos nyomvonal rögzítése nélkül — Észak-Bánátban, Bácskában és a Drávaközben javasoltak új határt. A szlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határszakasznál bonyolultabb és ezért sokkal több körültekintést igénylő feladatként fogták föl Kárpátalja, s kü-