Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

316 ROMSICS IGNÁC lönösen Erdély jövőjének valamennyire is megnyugtató rendezését. Szlovéniával, Horvátországgal és Szlovákiával szemben, amelyek függetlenségét az egyes konföderációkon belül el tudták képzelni, Ruténföld állami önállóságát — Macedóniáéhoz hasonlóan — a történelmi hagyományok hiánya és sérülékenysége miatt nem támogatták. Elvetették azt is, hogy — Galíciához csatolva — Lengyelországhoz, illetve — Máramarossal egyesítve — Romániához tartozzék. Azt, hogy a Szovjetunióhoz csatolják — Macartney 1937-es érvelésére emlékeztetve — Európa biztonságának veszélyeztetése miatt iktatták ki a brit szempontból támogatandó lehetőségek közül. Ugyanakkor a status quo ante bellum álláspontjára sem helyezkedtek mereven, hanem ennek alternatívájaként az egész régió Magyarországhoz tartozásának megerősítését is mérlegelték. Lényegében tehát két lehetőségben gondolkodtak. A csehszlovák-, illetve a szlovák-variáns mellett nézetük szerint elsősorban az szólt, hogy a „cseh uralom sok fejlődést és modernizációt hozott" ezen az elmaradott vidéken. A magyar-variáns mellett pedig az, hogy „gazdasági kapcsolataik mind Magyarországhoz kötődnek". A bizottság ezt a dilemmát nem oldotta fel, hanem a fentiek szerinti alternatív javaslatot terjesztett elő. Abban az esetben azonban —jegyezték meg —, ha a szlovák-variáns valósulna meg, Magyarországnak meg kell adni a jogot arra, hogy az újonnan létesített öntözési és egyéb vízügyi létesítményeknek a tulajdon- és működtetési jogát megtartsa, s meg kell fontolni azt is, hogy a döntően magyarok lakta délnyugati sáv Csehszlovákiához (Szlovákiához), avagy Magyarországhoz tartozzék-e. Erdély jövőjének valamennyire is megnyugtató rendezését „az egész térség messzemenően legbonyolultabb problémájának" tartották. Olyan megoldás, amely Magyarországot és Romániát is kielégítené — állapították meg — elképzelhetetlen; ilyen nem létezik. A mérlegelt lehetőségek közül „leginkább reményteljesnek"az tűnt számukra, ha Erdély önálló politikai egységként ugyanannak a konföderációnak lenne a tagja, mint Románia és Magyarország. Csakhogy előfeltevésük, mely szerint a történelmi és kulturális különbségek miatt Romániának a déli, Magyarországnak pedig az északi konföderációhoz kellett volna tartoznia, ezt a lehetőséget kizárta. Ezért részletesen foglalkoztak Erdély lehetséges megosztásával is a két rivális állam között. Az okozott gazdasági és közlekedési nehézségek miatt az 1940-es döntést elvetették, és ahelyett két „ésszerűbb és védhetőbb" osztóvonalat dolgoztak ki. Az első szerint Románia megkapta volna az összes román többségű területet és a Székelyföldet, s Magyarországé ily módon csak az a keskeny határmenti sáv maradt volna, amelyet Seton-Watsontól és Leepertől eltekintve lényegében minden két világháború közötti szakértő Magyarországnak javasolt visszaadni. Feltételezték azonban, hogy ez a megoldás olyan elkeseredést szülne Magyarországon, és olyan „kiegyensúlyozatlanságot" okozna a két állam között, hogy ajánlott variánsként nem ezt, hanem egy ennél jóval keletebbre húzódó osztóvonalat terjesztettek elő. Ez észak-déli irányban, körülbelül a „Bihar-hegység tengelyében" úgy vágta volna ketté Erdélyt, hogy Magyarország a kérdéses terület egyharmadát, Románia pedig kétharmadát kapta volna meg. „Az így Magyarországhoz kerülő román többségű vidék — indokolták meg ezt a szigorúan etnikai szempontból természetesen védhetetlen tervet — mintegy ellensúlyát képezhetné a Romániához tartozó székely megyéknek. A kisebbségek