Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
284 ROMSICS IGNÁC A Monarchia-barát brit hadicélok ismételt felváltása a nemzetállami koncepcióval, ami immár véglegesnek bizonyult, csak néhány héttel a római kongresszus után következett be. A váltás lényegében nem a szlávbarát körök befolyására és eredményes „lobbyzására" volt visszavezethető, hanem két Nagy-Britannián kívüli eseményre. Az egyik a Monarchiával folytatott különbéke-tárgyalások botrányos befejeződése volt 1918 áprilisában. Az ún. Sixtus-levelek, azaz annak közzététele április 12-én, hogy Ausztria kész lett volna elismerni Elzász-Lotharingia Franciaországhoz csatolását, IV Károlyt lehetetlen és Németországgal szemben még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Ez is hozzájárult ahhoz — s ez volt a fordulatot előidéző másik ok —, hogy 1918. május 14-15-én II. Vilmos német császár olyan megállapodást kötött Károllyal, amely a Monarchiát minden addiginál szorosabb láncokkal kötötte Németországhoz. Az egyezményben hosszú távú és szoros politikai szövetségről, katonai unióról és egy^vámunió felé mutató gazdasági és kereskedelmi együttműködésről egyaránt szó esett.39 Mindezek Károly önállótlanságát és Ausztria vazallusi státusát, azaz a Monarchia-ellenes brit körök régi álláspontját látszottak igazolni. Az Osztrák-Magyar Monarchia sorsa Nagy-Britanniában ekkor és ezzel az eseménysorral pecsételődött meg. A brit külpolitika újabb fordulata és a fenti eseménysor közötti összefüggés számos dokumentummal alátámasztható. Robert Cecil, aki 1917 elején még oly lelkesen helyeselt Eric Drummond-nak, 1918. május 21-én már így foglalt állást: Ausztria leválasztását Németországról mint „nem megfelelőt és megvalósíthatatlant" el kell vetni. A teendő ehelyett: minden lehetséges támogatást megadni Ausztria elnyomott nemzetiségeinek a német-magyar uralom ellen folytatott harcukhoz".4 0 A másik államtitkár Lord Hardinge, aki 1917-ben ugyancsak támogatta a Monarchia foderalizálására vonatkozó terveket, május 23-i feljegyzésében ugyanígy vélekedett. ,Ausztria leválasztására tett minden kísérletünk — fogalmazott — kudarccal végződött. A két császár találkozója — úgy tűnik — a német kötelék még szorosabbra fűzését eredményezte. Tovább kell folytatnunk a harcot, s mindazt, amit tehetünk: bátorítani az alávetett népeket, hogy lázadjanak fel a német-magyar uralom ellen."41 A brit külpolitika új álláspontja fejeződött ki abban is, hogy az Olaszországnak, Szerbiának és Romániának tett 1915-1916-os területi ígéretek után 1918. június 3-án a szövetségesek nyilvánosan állást foglaltak Lengyelország függetlensége mellett, majd külön-külön — Franciaország június 29-én, Anglia augusztus 9-én és az Egyesült Államok szeptember 2-án — az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot is elismerték a leendő csehszlovák kormány alapjaként.4 2 1918 nyarától így tehát a kérdés többé nem az volt, hogy fennmaradhat-e az Osztrák-Magyar Monarchia, s ha igen, akkor milyen feltételek mellett, hanem az, hogy az utódállamok határai hol fognak húzódni. Tervezetek a háború alatt ugyan már erre nézve is születtek, ám ezek számos ponton még pontosításra, s ezen túlmenően hivatalos jóváhagyásra is vártak. 2. A brit békedelegáció és a trianoni békeszerződés, 1918-1921 Az utódállamok határainak kijelöléséről folytatott 1918 őszi vitákban a brit politikai elit Monarchia-párti és szlávbarát körei ismét szembekerültek egymással.
