Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 285 E viták egyik legfontosabb résztémája a történelmi Magyarország „megnyirbálásának" pontos mértéke volt. A Magyarországgal szemben legméltányosabb tervet az anyai ágon magyar származású Leopold Amery, a kabinet egyik politikai titkára és Lloyd George tanácsadója terjesztette elő. 1918. október 20-i dátumozású és Balfour külügyminiszter számára készített memorandumában Amery abból indult ki, hogy a nemzetállami koncepció maradéktalan, minden más szempontot mellőző érvényesítése Közép- és Kelet-Európában nem lehetséges és nem is kívánatos. Nem lehetséges, mert számos régióban nincsenek világos etnikai választóvonalak; a multietnikus területek jó részén a különböző nemzetiségű lakosság valójában szétválaszthatatlan. S nem is kívánatos, mert a nemzetiségi elv minden más szempontot figyelmen kívül hagyó, kizárólagos alkalmazása gazdaságilag életképtelen államokat fog eredményezni. Ameiy ezért azt javasolta, hogy a konkrét rendezési tervek kidolgozása során a brit szakértők a nemzeti elv mellett „a történelmet és a gazdaságot" is vegyék számításba és olyan államok létrehozását támogassák, amelyek „nagyobb mértékben képesek a valódi önállóságra" - miközben „különleges intézkedések" gondoskodnának a kisebbségek kulturális jogairól. Leszámítva Galíciát és Bukovinát, amelyeken Lengyelország, Ukrajna és Románia osztozott volna, ezen az alapon Amery — az 1917-es föderációs tervekből kiindulva — négy önálló államra javasolta osztani a Monarchiát: Cseh- és Morvaországra, ideértve a Szudéta vidéket is, de Szlovákiát nem; Ausztriára, amely a Szudéta-föld kivételével a német nyelvű területekből állt volna; Jugoszláviára, amely a Monarchia délszláv területei mellett Szerbiát is magába foglalta volna; valamint „Magyarországra, a mai állapotának megfelelően, de Szlavónia és Horvátország nélkül". Magyarország tehát nemcsak Szlovákiát, hanem Erdélyt, sőt a Bácskát és a Bánátot is megtarthatta volna. Ám Amery e nagyobb politikai egységeknek az életképességét, vagy legalábbis prosperálását illetően is felettébb szkeptikus volt, és ezért úgy vélte, hogy „még ezeknek az államoknak is föderációra kellene lépniük szomszédaikkal". „Tartós stabilitás és felvirágzás" — írta — csak egy új dunai konföderáció megteremtésétől remélhető, amely az említett országok mellett esetleg még Bulgáriát és Romániát is magába foglalná. Miután egy ilyen konföderációban „már nem a német-magyar elem lenne az uralkodó", ez egyben a brit biztonsági szempontoknak is megfelelne. Mindazt, amiről írt, Amery nemcsak ésszerűnek, hanem történelmi szükségszerűségnek is tartotta. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a jövő nem a kis vagy közepes nemzetállamoké, hanem a több államot összefogó integrációké, föderációké, illetve az ezekből kinövő „szuperállamoké". Amery memorandumát október és november folyamán a Külügyminisztérium és a Hadügyminisztérium szakértői egyaránt véleményezték. A Foreign Office bírálatra felkért szakértője a Politikai Hírszerző Osztály cseh-zsidó származású munkatársa, a Masarykhoz és Beneshez igen közel álló Lewis Namier volt. Az aktához csatolt másik vélemény szerzője ismeretlen; a szöveg alatt aláírás nem szerepel. Amery javaslatait Namier részben idő előtti, részben elhibázott ötletekként jellemezte. A Duna-medence és a Balkán nemzetiségi sokszínűségétől — hangsúlyozta — nem kell félni, és ez nem ok arra, hogy „természetellenes és az