Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 277 A hangoztatott nemzetiségi elv és a jövőbeni német expanzió veszélyei mellett az angol diplomácia és hadvezetés szemében igen fontos szempont volt az is, hogy hadban álló szövetségeseik számát növeljék, azaz az erőviszonyok az antant javára tolódjanak el. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Nagy-Britannia és szövetségesei először korántsem a csehek szeparatizmusa, s még csak nem is a délszlávok egységtörekvése mellett kötelezték el magukat, hanem Olaszország olyan területi követeléseinek támogatására tettek ígéretet, amelyeket etnikai érvekkel nem, illetve csak igen kis mértékben lehetett alátámasztani. Dél-Tirol, Trieszt és környéke, az Isztriai félsziget és Észak-Dalmácia lakosságának többsége, amelyeket az antanthatalmak az 1915. április 26-i londoni szerződésben Olaszországnak ígértek szövetségeseivel való szembefordulása és hadba lépése fejében, ugyanis egyáltalán nem olasz, hanem részben osztrák, részben pedig délszláv volt. Ugyanez a szempont a Monarchia délszláv területeinek Szerbiának ígérésében (1915. augusztus) is el nem hanyagolható szerepet játszott.15 A Monarchia felosztása vagy megcsonkítása mellett továbbélt a birodalom korszerűsíthetőségébe és stratégiai szerepének változatlan érvényességébe vetett hit is. Harold Nicolson, a Foreign Office egyik Balkán szakértője és az 1919-es brit békedelegáció leendő tagja 1915-ben például arra figyelmeztetett, hogy „Nem törölhetjük le a térképről Ausztriát és Magyarországot és nem alakíthatjuk át őket nagyobb méretű Svájcokká tengeri kijárat nélkül".16

A „Monarchia-barátok" közé tartozott számos konzervatív beállítottságú „katona" is, így például Lord Milner, a hadikabinet tárca nélküli tagja és Sir William Robertson birodalmi vezérkari főnök. Utóbbi úgy gondolkodott, hogy a dunai birodalom megsemmisítése nem kívánatos mértékben növelné Oroszország és a szlávok hatalmát, s-a Földközi-tengert francia és olasz tóvá változtatná.17

Ezeket a Monarchia-barát megfontolásokat azonban 1916 nyarára háttérbe szorította a birodalom nemzeti elvű feldarabolásának koncepciója. Ez tükröződött abban az 1916. augusztus elején megfogalmazott terjedelmes memorandumban is, amelyben a Külügyminisztérium szakértői először tettek átfogó javaslatot a győzelem utáni európai területi rendezés alapelveire és vitatott konkrét kérdéseire. A Sir William Tyrrell külügyminiszteri titkár és Robert Paget katonatiszt által összeállított elaborátum a Monarchia jövőjét még nem tekintette véglegesen eldöntöttnek. A szerzők nem zárták ki, hogy a szövetségesek esetleg „életben tartják", ahogy megmentették 1849-ben is. Valószínűbbnek és kívánatosabbnak azonban azt a „forgatókönyvet" tartották, amely szerint a háború után a birodalom elemeire bomlik „a nemzetiségeknek szabad teret adó elképzeléseknek megfelelően". A brit birodalom stratégiai érdekeinek szempontjából mindenekelőtt egy Belgrád központú erős délszláv föderáció létrehozását, valamint a balkáni államok szoros együttműködésének kialakítását vélték elengedhetetlennek. Egy ilyen elrendeződés — írták — nemcsak a keleti német expanzióval szemben képezhet gátat, hanem Oroszország balkáni hegemóniájának kialakulását is képes lesz megakadályozni. A Monarchia többi utódállama közül Ausztria — az etnikai elvnek megfelelően — csatlakozna Németországhoz, Csehország pedig — gazdasági és biztonsági megfontolásokból — Lengyelországgal „kapcsolódnék össze". A szláv korridor tervét mint mesterkélt ötletet elvetették. Ausztriától és Csehor-