Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

274 ROMSICS IGNÁC sára Nagy-Britanniában továbbra sem gondolt azonban senki. Igen jellemző, hogy a Monarchia nemzeti államokká alakításának későbbi élharcosa, Robert W Seton-Watson 1907-es könyvében, melyet Ausztria-Magyarország jövőjéről írt, a dunai birodalom fennmaradását és nagyhatalmi státusának megőrzését még Franciaország és Nagy-Britannia eminens érdekének nevezte.2 A magyarországi nemzetiségi kérdésről 1908-ban közreadott könyvében ugyan már kritikusabb hangot ütött meg, főleg a magyar vezető elittel szemben, ám álláspontja továbbra sem volt Monarchia-ellenes. Nemcsak a föderalizálást, hanem — Horvátországtól eltekintve — még a területi-politikai autonómiák kialakítását is túlságosan radikális és ezért megvalósíthatatlan programnak tartotta. Ezek helyett mindössze az 1868-as Eötvös-féle nemzetiségi törvény előírásainak komolyan vételére, valamint általános demokratizálásra tett javaslatot.3

1911-ben — sa háború kitöréséig ez volt a legradikálisabb reformterve — a dualizmus trializmussá alakítása mellett szállt síkra. A birodalom harmadik egysége a délszlávok — horvátok, szerbek, szlovének és bosnyákok — uniója lett volna Zágráb központtal.4 A későbbi átrendeződésben ugyancsak nagy szerepet játszó másik szlávbarát angol intellektuel, Wickham Steed a század elején ugyancsak messze állt még későbbi radikalizmusától. A Monarchia történetéről publikált — egyébként kritikus hangvételű — könyvét 1913-ban azzal vezette be, hogy a birodalom uralkodójának, államférfiainak és egyes népcsoportjainak minden tévedése, hibája, gyengesége és előítélete ellenére nem látja az okát annak, hogy ez a különös államalakulat „miért ne őrizhetné meg jogos helyét az európai közösségben".5 A Monarchia angliai megítélésében gyökeres fordulat csak az I. világháborúban állt be. Ez volt az az időszak, amikor a birodalom kiegyensúlyozó szerepével és fennmaradásának szükségességével kapcsolatos nézetek mellett megjelentek a térség nemzeti államokká szervezése mellett érvelő álláspontok is, amelyek — kiegészülve a hadviselés pillanatnyi szükségleteiből fakadó tényezőkkel, mindenekelőtt az ellenfél belső kohéziója gyengítésének követelményével — végül hivatalos brit hadicéllá emelkedtek. A Monarchiával szembeni brit politikának ez az átalakulása azonban — bár a két ország kezdettől hadban állt egymással — nem egyik pillanatról a másikra következett be. A két koncepció sokáig harcban állt egymással, s az új a régit végérvényesen csak 1918 tavaszára, nyarára győzte le. Ausztria-Magyarország szétzúzásának és nemzeti államokká alakításának első propagátorai Nagy-Britanniában a birodalom addigi bírálói és a Monarchia emigráns nemzetiségi vezetői, mindenekelőtt Tomas Masaryk és Frano Supilo voltak. Seton-Watsonnal folytatott 1914. október 24-25-i rotterdami megbeszélései során Masaryk még csak a cseh, morva, sziléziai és szlovák területek független állammá formálására, valamint arra tett javaslatot, hogy Galíciát — a nyelvhatárnak megfelelően — az „autonóm Lengyelország" és Oroszország között kell felosztani. A Monarchia többi területével és más nemzetiségeivel ekkor még nem foglalkozott.6 1915. május 3-i memorandumában azonban, melyet a Foreign Office számára állított össze, a független „Bohémia", azaz Csehszlovákia, valamint Lengyelország mellett már egy nagy délszláv állam megalkotására is javaslatot tett. Ez Szerbiából és a Monarchia délszláv területeiből állt volna. A „cseh és a szerbhorvát álmok netovábbjaként" felvetette a két új állam közötti földrajzi össze-