Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
262 RAINER M. JÁNOS magyar szekció vezetőjének, illetve titkárának nevezte magát. Lehetséges, hogy az instruktor később felelős, de mindenképpen alsó beosztott pártmunkást jelentő fogalma ebben az időben más beosztást takart. Hogy nem lényegtelent, azt mutatja, hogy a már több mint fél éve a Cseka kötelékében dolgozó Nagy Imre ekkor kapott fegyverviselési engedélyt (Smith-Wesson revolverre) a különleges osztálytól.112 1921 elejétől valószínűleg teljes munkaidejét a pártmunkának szentelte, felhagyva a hadifogolyügyek intézésével. Ebből az időből, közvetlenül hazautazása előtt, egy másik újságcikke enged némi bepillantást politikai, gondolati fejlődésébe. Korábbi írásából nyoma sem maradt az indulati töltésnek, s bár tematikája ezúttal is általános, európai (a „reakció" nemzetköziségéről szól), példái és érvei magyarok. Lelkes internacionalista agitátor helyett a magyar helyzetet nemzetközi perspektívából vizsgáló, történeti és közgazdasági összefüggéseket kereső elemzőt láttat az írás — kezdetét egy útnak, amely már sokkal inkább emlékeztet a későbbi Nagy Imrére. A cikk szerzője már a hazatérésre készülődött. Hazai belpolitikai események híre, a trianoni békeszerződésé, Nagyatádi Szabó István földreformtörvényének elfogadásáé, a királykérdés körüli vitáké szolgáltatott alkalmat Nagy Imrének arra, hogy a magyar uralkodó osztályok történeti útját ismertesse a világháborús összeomlásig. Hangütése nem szónoki, inkább tanáros: „Magyarország agrár-állam, tehát burzsoáziája nem érte el a tőkés gazdálkodás ama fejlődési fokát, ami az ipari államokat általában jellemzi. A feltörekvő magyar burzsoázia még a politikai hatalmat sem uralta annyira, hogy azt teljesen a saját érdekei szolgálatába állíthatta volna. Kénytelen volt a politikai hatalmat a földbirtokosokkal és a szintén óriási kiterjedésű földbirtokokat összeharácsolt papsággal megosztani, óriási befolyást engedve ezáltal az állam politikai és gazdasági életének irányításában is, nagyon gyakran saját érdekeinek rovására." A magyar társadalom- és gazdaságfejlődés 19. századi útjáról nyilván elképzelhető árnyaltabb magyarázat is, az irkutszki magyar kommunisták között azonban Nagy Imre mindenképpen a differenciált megközelítést képviselte. Gondolatmenete szerint a magyar tőkésosztály létrehozta a proletariátust, de mielőtt a politikai hatalom teljességéig jutott volna,jött a háború és a békekötés, és utóbbi révén a burzsoázia „elvesztette kizsákmányolási területeit, a termelési eszközöket, Erdély és Tótországgal elvesztette az összes bányákat, gyárakat és erdőket". Az élete alkonyán a nemzeti sérelmekre oly érzékeny politikus itt szembeötlően a naiv materializmus közömbösségével, szigorú „politikai gazdaságtani" nézőpontból ítél fölényesen Trianon nemzeti katasztrófájáról. Számára az csupán — legalábbis a cikkben — nem más, mint a magyar burzsoázia — csak a magyar burzsoázia — létfeltételeinek elvesztése, mely így „csődbe jutott gazdálkodásával, ideológiájával és vallásával, a teljesen ronggyá tépett nacionalizmussal együtt". Következett a proletárdiktatúra, amelyet az „európai reakció" gázolt le, s viszszaadta a hatalmat a feudális osztályok kezére. Ezek igyekeznek most a „nemzetközi méretekben szervezkedő proletariátust" megosztani, éket verni a munkások és parasztok közé „holmi birtok-reformokkal és földtörvénytervezetekkel", új tulajdonosokat teremtve. Mindez nemzetközi jelenség az agrár-államokban („Magyarország, mint ilyen, e reakciós törekvések középeurópai központja"), míg
