Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
A FIATAL NAGY IMRE (1896-1921) 255 lemzések, „szprávkák" az idők és politikai viszonyok változása s persze a dosszié „tárgya" sorsának alakulása függvényében gyakorta emelték ki, mint gyanús momentumot — amire azonban más bizonyíték nem is volt, mint az önéletrajzok. Sokkal inkább ilyen gyanúok lehetett a csoport egyik-másik tagja. Már a Lavrov-osztagnak és parancsnokának megítélése sem volt egyértelmű: egy a hatvanas évek végén szovjet párttörténészek közreműködésével készült kiadvány névlexikonában az állt, hogy Lavrov — (akit egyébként, miután csapatát cserbenhagyta, de lehetséges, hogy más körülmények között, megöltek) — „egyes források szerint eszer, ill. anarchista, mások szerint bolsevik".90 Lavrov mindenesetre elég korán elhalálozott ahhoz, hogy neve, mint árulóé, egyértelmű kontextusban szerepelhessen az önéletrajzok egyikében-másikában. De arról, hogy az irkutszki Magyar Kommunista Párt elnöke, s feltehetően a fegyveres „druzsina" parancsnoka is egyben Müller Ernő volt, Nagy Imre még 1958-ban, a halál előtt napokkal sem ejtett szót. Jóllehet Vida Ferenc népbírósági elnök kérdéseire feltűnő részletességgel beszélt ekkori életéről — nyilvánvalóan meg kívánta örökíteni a szovjet forradalomban és polgárháborúban való részvételét — a kényes nevek említését az évtizedes beidegződések alapján mellőzte. Pedig nem valószínű, hogy elfeledkezett éppen Müllerről. Kelemen mozgalmi néven Müjler Ernő a KMP Külföldi Bizottsága tagjaként 1928-29-ben Bécsben és Budapesten napi kapcsolatban állt vele, 1930-ban a második pártkongresszuson ott volt Nagy Imrével Aprelovkában (Kun Béla támogatójaként), találkozniuk kellett azt követően Moszkvában. Legalábbis egy alkalommal éppenséggel szemtől szemben állottak: 1936 februárjában Müller negyedmagával egy felülvizsgáló bizottság tagjaként tett indítványt a „lezüllött" Nagy Imre Moszkvából való eltávolítására. Nem sokkal később azonban Müllert távolították el a szovjet fővárosból: letartóztatta az NKVD és a következő évben meghalt. Nem kizárt, hogy „ügyében" Nagy Imrét is kihallgatták, mint ahogy az sem, hogy még a forradalom előtt Nagy Imre tudomást szerzett Müller rehabilitációjáról.91 Nem kevés tehát azon okok száma, amelyek törölték a nevét az eseményeket amúgy pontosan felidéző memóriájából. De nem beszélt a többiekről sem. Például Sík Endréről, aki annak a „Forradalom" című lapnak volt egy ideig szerkesztője, ahol Nagy Imre első írása nyomtatásban megjelent. Sík túlélte a harmincas évek tisztogatását, a negyvenes évek elején pedig együtt dolgozott Nagy Imrével a moszkvai rádió magyar adásainak szerkesztőségében. 1954-ben éppen Nagy Imre kormányában külügyminiszter-helyettesi tisztséget töltött be — csakhogy 1958-ban a Nagy Imrét bíróság elé állító Kádár János kormányában is első külügyminiszter-helyettes, majd miniszter. Más okok, de az ő nevét is „elfeledtették". A-hogyan a többiekét: a pártszervezetben titkárként dolgozó Kiss Sándorét, aki tagja volt az irkutszki illegális magyar csoportnak, s 1921-ben Nagy Imrével együtt került haza Magyarországra, Hanusy Józsefét, aki Szovjet-Oroszországban maradt, a „hadseregben és a szervezetben" Nagy Imrével együtt dolgozó Lampert Sándorét, Molnár Jánosét, Győri Mihályét92 , a „Forradalmat" szintén szerkesztő Katricsét, Sugár Andorét9 3 és Sugár Béláét, vagy Ivan Nyikitovics Szmirnovét, az Irkutszkba bevonuló V Vórös Hadsereg politikai biztosáét, a „szibériai Leni-
