Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
252 RAINER M. JÁNOS levegőben volt", hogy harcba önmagáért, de egyszersmind sokak — mindenki? az emberiség? —jobb sorsáért megy Az „otíjád" magyar, német, osztrák, orosz, buiját stb. harcosai, a forradalmi gyűléseken számára nehezen érthető nyelveken beszélő szónokai („...oroszul beszélt, de szónoklatát, amelyet a hadifoglyok sorsával való őszinte együttérzés hatott át, a jelenlevők, hogy úgy mondjuk, ösztönösen megértették...7 6 ) közvetlen élményként bizonyították, hogy az osztag egy kézzelfogható világmozgalom része. Mint ilyen pedig nem csak a verhnye-udinszki lázadók, Szemjonov kozákjai, vagy a „cseh-tót" légionáriusok ellen harcol, akik egyszerűen az életüket fenyegetik és nem engedik őt, őket hazatérni, hanem olyan célokért, amelyben a postaaltiszt fia felemelkedése művezetővé, „tanult emberré" és mondjuk az emberiség végső felszabadulása addigi körülményei — a „burzsoázia" — igája alól (amit viszont Chernel „uraság", a főispán, a bank, stb. testesített meg, nagyon konkrét tapasztalatok alapján), a megteremtendő örök béke és „egy kommunista alapokon nyugvó államszövetség, amelyhez mint magasabb fok: az összes szabad népek szövetsége jönne, amely az egész világot felöleli"7 7 : egy és ugyanaz. Hogy mindezt a huszonkét éves Nagy Imre ekkor mennyire látta át „elméletileg", s mennyire érezte ösztönösen, azt pontosan nem tudjuk. De hogy mindkettőre módja lehetett, az bizonyosnak tűnik. Júliusban a verhnye-udinszki vörösgárdistákat a bajkáli frontra vezényelték. Nyugat felől a csehszlovákok megközelítették Irkutszkot s Nyizsnye Udinszknál legyőzve a vörösöket (köztük az 1. omszki internacionalista osztagot, élén egy Lavrov nevű parancsnokkal — ebbe az osztagba osztották be Nagy Imrét és a berezovkai önkénteseket), 1918. július 11-én bevonultak Irkutszkba. A Bajkál keleti oldalán Miszovaja és Kuntuma állomásokon folytatott harcokat követően — (a cseh és szibériai eszer-mensevik ellenkormány csapatai végig a transz szibériai vasútvonal birtoklásáért harcoltak) — a vörös csapatok visszaérkeztek Verhnye-Udinszkba, de maradásuk itt sem nagyon volt: a város augusztus 20-án elesett. Visszavonulási útvonal vasúton sem keletre sem nyugatra nem kínálkozott: az Uraitól a Bajkál-vidékig a szibériai „ideiglenes kormány" és a csehszlovákok uralták a vonalat, a Csendes-óceántól pedig a japánok nyomultak Nyugat felé. „Közte" maradék vörös egységek, vegyesen a fehér kozákokkal és „magukat anarchistáknak nevező osztagok, amelyek a lakosságot, a parasztságot fosztogatták".7 8 Nagy Imre a vasútvonalat dél felé elhagyó vörös egységekkel tartott. A Centroszibir és a helyi katonai vezetők augusztus 28-i határozata alapján immár központi irányítás nélkül minden egyes fegyveres csapat a saját belátása szerint folytatta a harcot, partizánharcra térve át. A Szelenga folyó mentén két egymással sem teljesen egyetértő parancsnok részlege tartott dél, a mongol határállomás, Troickoszavszk felé: „...a mi osztagunk körülbelül ezerkétszáz emberből állott... Lavrov vezetése alatt, hatalmas trénnel, tüzérséggel rendelkezett — utóbbi részlegben Nagy Imre géppuskás volt, „a tüzérség vezetésére beosztva".7 9 A másik, egy „kétszáz főből álló rendkívül mozgékony lovas alakulat" vezetője a grúz Kalandarasvili, azelőtt a cári hadsereg századosa volt. Az osztagparancsnokok véleménye elsősorban a „mi a teendő" kérdésében tért el: Lavrov Mongólián keresztül hatalmas kerülő meneteléssel a Bajkáltól nyugatra fekvő bányavidékre akarta vezetni csapatát, ahol a
