Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
A FIATAL NAGY IMRE (1896-1921) 239 Hadifogság 1916 októberében épült fel Nagy Imre a sebesüléséből. Kurszkban, majd Voronyezsben, hadikórházban találkozott először azzal az országgal és néppel, amelyben élete következő öt esztendejét töltötte — hogy azután még majd másfél évtizedet újra ott éljen, s amely más formában sok tekintetben meghatározta egész élettörténetét. Meimyit, mit tudhatott a fogságba esett húszéves ifjú Oroszországról, az oroszokról? Bizonnyal nem sokat. Mint lelkes Kossuth-párti, negyvennyolcas, a cári Oroszországban a szabadságharc leverőjét láthatta elsősorban. Ennek emléke, képzete már a kisiskolás korban rögzült: „Az 1905-ös orosz forradalomról csupán a felnőttektől hallottunk valamit, azt sem egészen értettük. Mi az 1848-as magyar forradalom szellemiségében éltünk, nevelődtünk. Az orosz-japán háborúra emlékszem. Abban már mi, gyerekek is állást foglaltunk, a magunk módján, játék közben. Rokonszenvünk a japánokhoz húzott bennünket, ha ellenséget játszottunk vagy „lukra labdát", nemzetesdit, senki se akart orosz lenni."3 0 Ezek a képzetek elmélyültek a háború során, főleg annak első szakaszában. Fogságba esésének leírásakor többször említette a félelmet, hogy az oroszok (elsősorban a rettegett kozákok) minden teketória nélkül agyonlövik, kirabolják, stb.3 1 Ehhez képest nyilván csodálkozott a viszonylag civilizált bánásmódon, s természetesen érdeklődni kezdett a hely iránt, ahol várhatóan hosszabb időt kell majd töltenie. 1916 nyarán és őszén a katonai stratégiában kevéssé járatos Nagy Imrének sem lehetett sok kétsége afelől, hogy a háború még jó ideig eltart. Sorsában ez idő tájt már több százezer honfitársa és más nemzetbeli katonabajtársa osztozott. Przemysl eleste óta a Bruszilov-offenzíva nyomán jutott egy tömegben a legtöbb magyar és osztrák katona orosz fogságba: több, mint háromszázezren.3 2 A tömeges elszállítás (gyakorta inkább elgyalogoltatás) keserves élménye helyett Nagy Imre a sebesültszállító vonatokkal ismerkedett először, s táborok helyett is a sokkal „kedélyesebb" hadikórházak világával. A kedélyes jelző olykor szó szerint értendő, legalábbis önéletírása tükrében, amiben persze a négy évtizedes távlatnak is jócskán lehetett szerepe. De nemcsak annak, hanem az orosz közember egyszerűségének, a betegnek és sebesültnek itt és másutt is kijáró jóindulatnak is: „A kórház itt (Voronyezsben) egy leánygimnázium és internátus épületében volt.... A jó ellátás mellett itt már szórakozás is adódott, vidámabb, elevenebb lett az élet, kezdtünk a hadifogsághoz hozzákészülni. Elkezdtem oroszul tanulni. Megkönnyítette az is, hogy az ápolónők is szívesen segítettek. No meg hamarosan új ismeretségekre tettünk szert. A leánygimnáziumnak, a mi kórházunknak kápolnája is volt, ahová misére eljártak a növendék leányok. Ezt nekünk se tiltották, és így hamarosan mindennapi szokássá vált a templomba járás. Hamarosan rájöttünk, hogy nem a vallásosság, hanem amiképpen bennünket a csinos, fiatal orosz lányok, ugyanúgy őket is a fiatal magyar hadifoglyok vonzották oda. Ismeretségek, barátkozások, szerelmek szövődtek. És ami hadifoglyok iránt elmaradhatatlan, kedveskedés, ajándékozás, cigaretta, sütemény. Esténként az épület elé jöttek, és az ablakon át beszélgettünk, már ahogy egy-egy szót mondani tudtunk."33 Akár az olasz fronton kapott sérülésből, ebből is hamarosan felgyógyult, s hamarosan megkezdte útját a végső állomás, a tábor
