Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
240 RAINER M. JÁNOS felé. Szokásosan ez az út a nagy gyűjtő- és elosztótáborokból indult, Nagy Imre az orosz késő őszben (nyári felszerelésben) megjárta mindkét nevezetes, európai orosz területen fekvő indítóállomást, a Kijevhez közeli Darnyicát és a Moszkva melletti Rjazanszkot. Rjazanszkból indították transzportját Szibéria felé. Az orosz hadifogoly-politika a vonatkozó nemzetközi egyezmények mellett politikai célok szerint is különbséget tett a foglyok között. A teljesen külön, többnyire elzártan kezelt tiszti állomány mellett elsődleges differenciáló tényezőt jelentett a fogoly nemzetisége: az első háborús év után a magyar (és osztrák, német, török) foglyokat a birodalom távolabbi vidékeire szállították, míg a szláv nemzetiségűeket (cseheket, szlovákokat, lengyeleket, bosnyákokat) inkább az európai kormányzóságok táboraiban tartották. Belőlük, az antant mellett fegyverrel harcolni kész szláv katonákból szervezték azután a „druzsinákat", „légiókat", melyek közül utóbb a csehszlovák légió komoly katonai és politikai jelentőségre tett szert. A legénységi foglyokat hamarosan (1915-től) — gyakorta a vonatkozó nemzetközi egyezmények megsértésével is — kényszermunkásként foglalkoztatták, elsősorban a szezonális mezőgazdasági munkákban és az iparban, de pl. vasútépítésen is. Szó sem volt persze a későbbi gulag-világról, jóllehet a fogoly-rabszolgamunka elemei, pl. a Murman-vasút építése során, megjelentek, s a bánásmód, élelmezés is hagyott kívánnivalót maga után. Az orosz hadifogságba esett értelmiségi foglyokat nem is dolgoztatták, még ha azok, mint Nagy Imre, a legénységi állományhoz tartoztak'is. (Nagy Imre, mivel nem fejezte be középiskolai tanulmányait, nem szerzett jogosultságot az önkéntesi karpaszományra. Az önkénteseket az oroszok a legénységi táborokban, de mégis külön őrizték.) A magyar hadifogolytömegeket egyébként 1915 után főként Turkesztánba, de még inkább Szibériába irányították. Szibéria a magyar katonák képzeteiben az orosz politikai száműzöttek földjeként élt. Az itteni táborok azonban jobbára viszonylag újabb építésű katonai bázisok, az orosz-japán háború után a transzszibériai vasút mentén felépült „katonavárosok" (vojennüj gorodok) voltak, kielégítő felszereltséggel. Nagy Imre egy mindössze 13 főnyi csoporttal 2 orosz katona kíséretében ezen a vasútvonalon jutott el a Bajkál tavon túli Verhnye Udinszkig. Az orosz méretekben igencsak kis szállítmány egy darabig végcél nélkül hányódott a szibériai novemberben, hóban és fagyban, míg végre a Bajkál és Verhnye Udinszk között fekvő egyik legnagyobb kelet-szibériai táborban, a berezovkai lágerben helyezték el. A transzport egyik tagja, Kádár Lajos református tanító pontos leírást adott Berezovkáról, ahol Nagy Imre 1918 kora tavaszáig élt: „Mély völgykatlanban fekszik, amelyet mindenfelől alacsonyabb hegyek környékeznek, megvédvén a szibériai hegyek hidegétől. A Szelenga folyó érinti keleti szélét. Földje futóhomok, melyet a besüvítő szél sokszor ugyancsak felkavar. Növényzete meglehetősen satnya, néhány fenyőfa sínylődik a homokban, de a környékező hegyeken elég szép, kissé ritkás erdőség van. Levegője jó, ivóvizét mély kerekes fakutak szolgáltatják, melyek fölé fűthető kis faházak vannak építve, ahol 2-3 főből álló kútőrség lakik. Az ő feladatuk az állandó fűtés, hogy a kutak be ne fagyjanak... Több száz, gerendákból összerótt barakkból áll a tábor, amely 30-40 ezer embert képes befogadni.... Valóságos barakkváros ez, kövezett és gyalog járdás utakkal, terekkel....
