Századok – 1996

Tanulmányok - Ormos Mária: Németország és Ausztria–Magyarország viszonya. Az új Mittel-Europa-terv 1917–1918 II/207

ÚJ MITTEL-EUROPA TERV (1917-1918) 209 ideig tartott ki. A fiatal császárt a német udvari és katonai körök hamarosan már puhánynak tartották, sőt gyanús személyiségnek kezdték tekinteni az itáliai eredetú és francia kapcsolatokat ápoló Parma családdal fennálló rokoni kapcsolatai miatt. Mint kiderült, e gyanú nem is volt alaptalan. Ráadásul hamar világossá vált, hogy mind a császár, mind a Burian örökébe lépett Ottokár Czernin a béke mielőbbi helyreállítását látták fő feladatuknak, és ezért — a német szándékokkal szöges ellentétben — mind a breszti, mind a románokkal folytatott tárgyalásokon készek voltak nagy engedményekre. Ezt csak betetőzte, hogy Bécs továbbra is ragaszkodott ahhoz a felfogásához, hogy a lengyel ügyeket egyedül a Habsburg dinasztia képes megfelelőképpen kezelni, és ezért a királyi trónt neki kell megkapnia. E makacsság mögött egyébként a budapesti német főkonzul, Fürstenberg a magyar politikusok befolyását sejtette. 1918 júniusában szimptomatikusnak tartotta ugyanis, hogy a németek által tervezett gazdasági unió hírének kiszivárgása után nem csak a baloldal emelte fel a szavát a „német imperializmus" ellen, de még egy olyan németbarátnak tekintett magyar politikus is keményen tiltakozott ellene, mint Tisza István. Hasonló véleményen volt Wedel bécsi német követ is, aki odáig ment, hogy az osztrák-lengyel megoldást valójában magyar-lengyel megoldásnak tartotta. Úgy vélte, e turpisság felfedezése érdekében elég ránézni a térképre, és elgondolni, hogy a lengyel barátság mily nagy mértékben megnövelné a magyar függetlenség esélyeit. Ráadásul — gondolta Wedel — a házasságban az erősebb és céltudatosabb magyar fél lenne a férfi. A követ hozzátette még ehhez: „Sőt, vannak emberek Magyarországon, különösen a Függetlenségi Pártban, akik továbbgondolkodnak. A monarchia felbomlásával számolnak és emlékeznek arra, hogy a lengyel koronát osztrák császár soha, ezzel szemben magyar király bizony viselte." Mivel a követ szerint Magyarország gazdasági súlya megnőtt a háború alatt Ausztriához viszonyítva, azt tanácsolta, hogy a lengyel kérdést kormánya ne erőltesse Buriannál, mert ezáltal csak a kettős monarchia belső gondjait növelnék. Bármi is volt az igazság az Ausztria-Magyarországon belüli erőviszonyok kérdésében, Berlin mindenesetre mindvégig kereste a lengyel kérdés kedve szerinti elintézésének útját. Az első kompromisszum-formulát szintén Wedel fogalmazta meg egy 1917. október 6-i előterjesztésében. Javaslata az volt, hogy Németország tegyen engedményt a lengyel kérdésben, és ennek fejében követeljen meg „egy katonai konvenciót és egy messzemenő gazdasági egységet, ha nem is hiánytalan vámuniót". Egyúttal azt javasolta, hogy a lengyel-német határ megállapításában a német körök tanúsítsanak mérsékletet. A követ azonban jó okkal feltételezte, hogy tervezete nem fog találkozni a katonai vezetők egyetértésével, és mérgesen megjegyezte: ,A mi katonáink...mindig így gondolkoznak: kíméletlenül megszerzünk minden előnyt, engedmény nincs; szövetségeseink alkalmazkodnak ehhez és Áment mondanak, különben mehetnek az ördögbe." Michaelis kancellár elfogadta Wedel érveit, de nem tudta a katonai vezetők előtt megvédeni őket. A katonai és a civil álláspont mindvégig, minden általunk tárgyalt kérdésben eltért egymástól, és a politikusok többnyire nem tudták elfogadtatni javaslataikat. Gyakorlatilag ez volt a legfőbb oka annak, hogy a német