Századok – 1996

Tanulmányok - Ormos Mária: Németország és Ausztria–Magyarország viszonya. Az új Mittel-Europa-terv 1917–1918 II/207

210 ORMOS MÁRIA tervek közül egy sem érkezett el a megvalósítás stádiumába. A főparancsnoki tisztet nemrégiben elnyert Hindenburg, és Ludendorff vezérkari főnök mit sem tudott a politika finomabb eszközeiről, sót, Ludendorff tulajdonképpen a szélsőséges alldeutsch nézeteket közvetítette. Ók hallani sem akartak a lengyel kérdés osztrák megoldásáról, és azt gondolták, hogy ha a perszonáluniót esetleg nem is lehet megakadályozni, minden esetre olyan körülményeket kell teremteni, amelyek e szövetkezést megfosztják minden értékétől.6 Midőn Michaelis kancellár a császárnak jelentett a Hindenburggal és Ludendorffal lezajlott tanácskozásáról, hangsúlyozta, hogy szerintük a lemondás Lengyelországról rossz vért szülne a közvéleményben, és ettől függetlenül is baljós következményekhez vezetne.7 Az általuk kívánt ellenszolgáltatások listája pedig jó hosszú volt. A felsorolás így festett: biztonságos német határ Lengyelországgal szemben; német befolyás a vasúti ügyekben; lengyel adósságátvállalás; a német kereskedelmet támogató intézkedések egész sora; biztosítékok a lengyel és zsidó bevándorlás ellen Németországba. Az alkuba Hindenburg és Ludendorff egyébként már Romániát is be akarta vonni, mivel a helyzetet úgy ítélték meg, hogy a Romániával kirobbant háborút a német hadsereg nyerte meg Ausztria-Magyarországnak. Azt kívánták tehát, hogy az értékét tekintve nullára redukált „engedmény" fejében Romániából vonják ki a kettős monarchia csapatait, az ottani tranzitforgalmat és a dunai hajózás kérdéseit rendezzék el a német kívánságok szerint, az osztrákok tűnjenek el az olajmezőkről, és biztosítsák azok messzemenő német hasznosítását. Ezek után a kancellár összefoglalta a kifejezetten Ausztria-Magyarországra vonatkozó követelményeket, amelyek között szerepelt a vámunió és a katonai konvenció megkötése, továbbá szabad kéz biztosítása Litvániában, Kurlandban (Lettország része) és Romániában Németország számára, a folyami vám megszüntetése a német hajózás szempontjából, és tisztázása annak, hogy mi történjék Szerbiával. Ezen túl hozzá kellett volna még járulnia Bécsnek egy határkiigazításhoz Bulgária javára, és választania két adriai kikötő, nevezetesen Cattaro és Valona között. Végezetül a tábornokoknak már csak egy óhajuk volt: „Erdekeink elismerése Belgiumban és a gyarmatokon, és kitartás oldalunkon a végsőkig." Szinte hihetetlen, hogy a katonák nem voltak elégedettek a kancellár öszszegzésével, és a császárnak megküldték a maguk verzióját. Vilmos egy táviratban azonnal összefoglalta azokat a pontokat, amelyeket Michaelis „kifelejtett". Olyan követelmények szerepeltek itt — többek között — mint a lengyel zsidók kitoloncolása, Ausztria teljes politikai lemondása Romániáról, valamennyi nyugat-európai német igény és nem csak a belgiumi befolyás támogatása stb. Hindenburg jelezte a császárnak azt is, hogy a hadsereg a maga részéről a vámunió és a katonai konvenció kérdését nem hajlandó kompenzációnak tekinteni az osztrákok részéről azért, ha Németország lemond a lengyel trónról és útjára engedi az ún. osztrák-lengyel megoldást. Az egyetlen kompenzáció az lehet, ha Ausztria lemond Szilézia egy részéről Németország javára. „Német vér hódította meg az osztrákoknak — idézi a császár a tábornokot — Lengyelországot és Szerbiát, szerezte vissza Galíciát, Bukovinát és Erdélyt. Ezért a Teschen körüli vidék megszerzése lenne a bár kicsiny, de mégis mindenki által elismerhető kárpótlás, amely nekünk egyidejűen biztosítaná a Magyarországgal való oly fontos összekötte-