Századok – 1996

Történeti irodalom - Baumgart Constanze: Stresemann und England (Ism.: Németh István) VI/1596

1598 TÖRTÉNETI IRODALOM zésében, amely ismételt gazdasági erőt, a versailles-i szerződés hatályon kívül helyezését és egyenjogú nemzeti partnerséget jelent. Alakulóban lévő külpolitikai elképzeléseihez mozaikdarabként megjelent a Franciaországgal való politikai megegyezés, amelynek alapját gazdasági együttműködés alkotná. Célja a német-angol kooperáció kiépítése volt, de 1920-ban Franciaországhoz és az Egyesült Államokhoz képest még nem gyakorlati oldalról közelítette meg a másik állam érdekét, hanem egyfajta receptet keresett, hogy Angliát a Németországgal való együttműködésről meggyőzze. Ezt a bolsevizmussal való fenyegetőzésben találta meg. A Népszövetség 1921. novemberi Felső-Sziléziát érintő döntése ügyében négy kérdést intézett Londonhoz. Kedvező válaszuk már későn érkezett, s Stresemann pártjával, a DVP-val az elfogadás ellen szavazva kisebbségben maradt a Reichstagban. 1921 végén angol-német interparlamentáris konferencia tervével állt elő, ahol a két ország parlamenti képviselői megvitatnák a jóvátételek ügyét. A terv azonban kezdettől fogva kudarcra volt ítélve a küszöbönálló cannes-i nemzetközi tárgyalások miatt. Az angol külpolitikát elemezve megállapította, hogy kizárt az antanton belüli szakadás, s Franciaország egyértelmű előnyt élvez az angol külpolitikában. A Reichstagban szenvedélyesen elutasította a Ruhr-vidék 1923 januári megszállását, de már júniusban érzékelte, hogy az angol kormány feladta kivárási politikáját, s a németeket politikai kezdeményezésre szólította fel. 1923 augusztusban kancellári és külügyminiszteri karrierje voltaképpen kudarccal kezdődött. Félbe kellett szakítania a passzív ellenállást anélkül, hogy legkisebb engedményt is kapott volna cserébe. Poincaré következetesen meghiúsította a tárgyalásokat, s Franciaországhoz kötődése miatt Nagy-Britannia sem tudott érdemben beavatkozni. Ezért meghiúsult Stresemann Nagy-Britannia azonnali támogatására épülő terve, amelynek gondolati kiindulópontja a Curzon-jegyzék volt. Október-novemberben azonban már bebizonyosodott, hogy a passzív ellenállás félbeszakítása defenzívába szorította Poincarét. Véglegesen meghiúsult a német területi integritás szétzúzása angol és amerikai támogatással. E két állam is a német fizetési lehetőségek szakértői vizsgálata felé szorította Franciaországot. Stresemann mind kiteljesedőbb politikája a nagyhatalmak érdekére és a virágzó világkereskedelem előnyeire irányult. Optimizmust, realizmust és céltudatosságot sugallva megkísérelte, hogy szót értsen Franciaországgal, az Egyesült Államoknak a rendezett Európa perspektíváját mutassa fel, amelyben intervenció nélkül is érvényesülhet, Nagy-Britanniának pedig az együttműködésre hajló Német Birodalmat kínálja fel. A jó német-angol együttműködés hozzájárult az 1923 júliusában megnyíló londoni jóvátételi konferencia sikeréhez. Ráadásul MacDonald angol miniszterelnök és Stresemann között személyes szimpátia is szövődött. 1924 végén a biztonság problémája új intenzitással került előtérbe, mert addigra megváltozott a győztesek és legyőzöttek viszonya. Franciaországnak a Ruhr-vidék megszállásával nem sikerült kiszélesítenie a versailles-i szerződést, a londoni konferencia pedig tovább szűkítette lehetséges szankcióinak körét. A Dawes-terv nagy kölcsönökkel összekötött jóvátételi szabályozása Németország gazdasági és pénzügyi felemelkedését vetítette előre, így Franciaország ismét a fenyegetettség állapotába került. Ezért a katonai ellenőrzés szigorú végrehajtásával igyekezett ellensúlyozni mind szűkülő lehetőségeit. 1925 januárban ugyan kijelentette, hogy nem üríti ki a kölni övezetet, de kilátástalan helyzete miatt szintén érdekelt volt a biztonság kölcsönös szabályozásában. A francia biztonsági törekvésekhez közeledve Németország számára is fontos volt, hogy elkerülje a részleges elszigetelődés veszélyét, amelyet az angol-francia megállapodás jelentett volna. Anglia is érdekelt volt abban, hogy ne szakadjon meg a győztesek és a legyőzöttek kezdeti enyhülési folyamata és együttműködése. 1925 január-februárban a német kormány memorandumot nyújtott át az angol és francia kormánynak, amelynek magját Németország és Franciaország garanciaszerződése alkotta. Stresemann korábbi elvét követve nem igyekezett megosztani az antantot és nemcsak egy állammal kívánt együttműködni. A francia és angol vonakodás csak 1925 tavaszán enyhült és a meginduló tárgyalások 1925 októberében a locarnói szerződésekben zárultak. A konferencián ezúttal Chamberlain brit külügyminiszter és Stresemann között fonódtak baráti szálak. A locarnói szerződések garantálták a Franciaország és Németország, illetőleg a Belgium és Németország közötti határok sérthetetlenségét, amelyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt. Kinyilvánította a háború tilalmát Franciaország és Németország, illetőleg Belgium és Németország között, s az esetleg felmerülő vitás kérdések rendezésére békés eljárást írt elő.