Századok – 1996
Figyelő - Karsai László: Új könyvek a holocaustról és az antiszemitizmusról VI/1571
1572 FIGYELŐ szerte ez volt a helyzet. A Holocaust témává, tankönyvekben is szereplő történelmi eseménnyé csak az Eichmann per után vált. R. L. Braham a 14. kötet bevezetőjében kiemeli, hogy a Holocaust 6 millió áldozatának 90 %-a élt Kelet-Európában.3 Deák István nagyvonalú eleganciával megírt tanulmányában pedig arra emlékezteti az olvasót: 100 évvel ezelőtt Kelet-Európában még kultúrák sokasága létezett, de mindebből a (világ)háborúk, a deportálások, tömeggyilkosságok, kitelepítések, elvándorlások és az erőszakos aszszimiláció hatására mára már szinte semmi sem maradt. Mint az egyszer kiirtott trópusi erdőket, az elpusztított kultúrákat sem lehet újratelepíteni - állapította meg Deák professzor.4 A kelet-európai zsidó kultúra lerombolását előbb maguknak a zsidóknak a kiüldözésével, majd (1941-től) tervszerű legyilkolásukkal a nácik és cinkosaik kezdték el. Művüket (legalábbis a zsidó kultúra pusztítása terén) 1945 után a magukat szocialistának, kommunistának nevező rendszerek igyekeztek befejezni. E közismert tényt a tanulmánykötetek szerzői zömmel mint anti-cionista, antiszemita politikát elemzik, nem térve ki arra, hogy a kelet-európai „szocialista" országok egyházellenes politikát is folytattak és csak ennek része volt pl. a zsidó egyházak üldözése. Míg Fred Hahn tanulmányában csak a zsidóság üldöztetéséről, szenvedéseiről beszél, Deák István nem mulasztja el megemlíteni azt is, hogy az 1945 után hatalomra került kommunisták üldözték az előző rendszer mindahány vezetőjét: a földbirtokosokat, nagypolgárokat, katonatiszteket, vezető hivatalnokokat, papokat, kulákokat, de még a szociáldemokrata munkás-,,árulókat" is.5 Fred Hahn sajnálatos módon csak antiszemita kiadványokból „csemegézik". Ruth Bettina Birn tanulmányából viszont úgy tűnik, vagy nem ismeri az 1980-as években (Nyugat)Németországban lezajlott „történész-vitát", vagy olvasóit becsüli le annyira, hogy nem is említi: ebben a vitában a Holocaust és a bolsevizmus kapcsolatáról, valamint a Holocaust relativizálásának kísérletéről igen sok értékes elemzés került napvilágra.6 Birn kárhoztatja például azt, hogy a müncheni Modern Történeti Intézet új vezetése kutatási témaként a náci és más diktatúrák összehasonlító vizsgálatával is foglalkozik.7 Bírálatával nehéz egyetérteni: az önmagában még nem a náci bűnök relativizálása, ha a különféle diktatúrákat együtt elemzik. Birn, miközben sorra veszi a mai németországi anti-náci megmozdulásokat, tiltakozó állami, egyházi és más szervezeteket, határozottan leszögezi, hogy a weimári Németországban semmi ilyesmi nem volt.8 Birn elfeledkezni látszik néhány alapvető tényről: 1933 előtt milliók tüntettek, harcoltak és nem utolsósorban szavaztak a nácik ellen. 1933. március 5-én, Hitler kancellári kinevezése után jó egy hónappal, amikor Göbbels már gátlástalanul használhatta a rádiót és a sajtó jelentős részét, 4 848 100 ember szavazott a kommunistákra, 7 181 600-an a szociáldemokratákra. A 39 343 300 érvényes szavazatból „csak" 17 277 200 jutott a náciknak.9 Romániáról Hannah Arendt azt állította, hogy a világon a legantiszemitább ország. Ezen joggal sértődhetnének meg az ukrán, litván, de még a lengyel antiszemiták is. A romániai antiszemitizmusokról Stephen Fischer-Galatá professzor írt igen alapos tanulmányt, rámutatva a kérdéskörrel foglalkozó szakirodalom egyik alapvető módszertani hibájára: a szakértők eddig jobbára csak az ó-romániai
