Századok – 1996
Közlemények - Gáspár Ferenc: A kiskunhalasi tragédia. (1944 okt. 11.) VI/1473
A KISKUNHALASI TRAGÉDIA (1944. OKT. 11.) 1487 A rendőrségen Rajz Endre „beismerte", hogy a kiskunhalasi vasútállomásról a mészárlás után eldobált ékszereket vitt el. Rajz Endre a bírósági tárgyaláson elmondta: „Bilincsbe vert (Barna M. István - GF) és székre ültetett, a széket pedig fellökte és úgy rám kiabált, hogyha nem vallom be, kitapossa a belemet."8 3 A kiskunhalasi mészárlással kapcsolatban vád alá helyezett Pénzes Antal három tárgyaláson is megismételte: „A rendőrségen megvertek és azért írtam alá, amit elém tettek." Az 1948. jan. 27-i tárgyaláson még azt is elmondta, hogy a budapesti főkapitányság államvédelmi osztályán is kényszer hatása alatt vallott, az ügyészségen azért nem tett feljelentést, mert nem tudta, hogy erre módja van.8 4 A kiskunhalasi tárgyaláson kívül más olyan esetről, amelyben a tanúk is visszavonják a rendőrségi vallomásukat, nem szereztünk tudomást. A tanúskodás más vonatkozásban is szinte valamennyi, a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett cselekmények miatt felelősségre vont személy perében sok gondot okozott az eljáró népbíróságoknak. Ismeretes, hogy számos munkaszolgálatos századból alig vagy egyáltalán nem maradt túlélő, éppen a velük szemben elkövetett kegyetlenkedések miatt. R. Gy. a 108/54. sz. munkaszolgálatos század volt parancsnoka8 5 ellen érkezett ugyan feljelentés a politikai rendőrséghez, de miután a századból mindössze a tanúságtevő maradt életben és rövid idővel később ő is elhunyt, az eljárás megindítására tanúk hiányában nem került sor. Nem maradt életben senki az 1/6. sz. munkaszolgálatos századból sem, B. K. volt keretlegény perében86 egy másik kerettárs és a szülők tanúskodtak. Ha maradtak is túlélők, a tárgyaláson való megjelenésük sem volt biztos. A távolmaradásnak voltak objektív okai, pl. a korabeli közlekedés nehézségei, számos volt munkaszolgálatos szinte azonnal hazajövetele után elhagyta az országot, kivándorolt, mások akaratukon kívül kerültek az országhatáron túlra. Az 1938. évi és az azt követő területvisszacsatolások következtében sok zsidót hívtak be a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, a Délvidékről munkaszolgálatba és az életbenmaradottaknak nem volt könnyű dolguk, ha egy-egy felelősségrevont személy ügyében tanúskodni kívántak. (Találkoztunk néhány esetben közjegyzőileg hitelesített tanúvallomásokkal, amelyek elsősorban Erdélyből származtak.) Voltak azonban Magyarországon élő volt munkaszolgálatosok is, akik különböző okokra történő hivatkozással nem kívántak tanúskodni a népbíróság előtt. A kiskunhalasi túlélők közül a már említett dr. Bencze Endre is azt írta 1947. febr. 11-én a Kalocsai Népbíróságnak, hogy a rendőrorvosi fizetésből nem telik arra, hogy a tárgyalásra Kalocsára leutazzék.8 7 A népbíróságoknak kötelessége volt a tanúknak utazási költségeiket megtéríteni, de az összeget a tanúknak kellett megelőlegezni és az 1945-1946. évi inflációt figyelembe véve ez az eljárás tetemes veszteséget okozott számukra. Sokan nem bíztak ebben a vonatkozásban sem a népbíróságokban. A népbíróságoknak joguk volt a tanúk többszöri meg nem jelenése esetén történő megbüntetésére, de ezzel a jogukkal ritkán éltek. A megjelent tanúk vallomásában sem volt mindig köszönet. L.E a 101/10. munkaszolgálatos század parancsnokának perében az egyik tanú megjegyezte: „Abban az időben — 1947. febr. 17. — a tényeket nem gondoltuk annyira át, túlfűtött volt a hangulat... meg azután a rendőrségen szigorúbban vették fel a vallomáso-
