Századok – 1996
Történeti irodalom - Baranyai történetírás 1992/1995 (Ism.: Kőhegyi Mihály) V/1328
1329 TÖRTÉNETI IRODALOM talok tömeges elvándorlását, a népesség elöregedését, helybeli iskolák megszűnését, a kisközségek összevonását. Lehet-e ezeket a folyamatokat visszafordítani, vagy legalább megállítani? — ez az eljövendő évtizedek legkomolyabb kérdése. A vaskos kötet mintegy harmada foglalkozik — érthető módon és nagyon helyesen — a Baranyában szép számmal élő nemzetiségek történetével. A tarka etnikai kép már a török alatt kirajzolódik, s a 18. században vált véglegessé. Megfoghatóvá azonban csak az országos összeírások, Mária Terézia úrbérrendezésekor keletkezett iratok, és az egyre sűrűbben megjelenő statisztikák adatsoraival lehetséges. A legnagyobb nehézséget a jelölések (illyr, croaticus, slavonicus, grichisch) nem egyértelmű volta jelenti. Bán Péter széles кош vizsgálata azonban rendet tudott teremteni közöttük. Éppen ezért eredményei szilárdak, rájuk bízvást lehet építeni. Erőssége, hogy az egyházi schematizmusokat is bevonta, s így 1812-től már a vallási hovatartozást is rögzíteni tudja. A Pécs környéki bosnyákok állattartását Sarosácz György vizsgálta meg. A 17. század végén — más megyékhez hasonlóan — kétszer annyi az ökör, mint a ló, s a lovak tömeges igába fogása nem volt jellemző. A jobbágyság felszabadítása után az állatállomány ugrásszerűen megnőtt. Szól a legeltetés, kaszálás, makkoltatás rendjéről. A szerzőt néprajzi alapképzettsége segítette abban, hogy a források szűkszavú, elejtett megjegyzéseiből a helyes következtetést tudja levonni, úgy is fogalmazhatnám, hogy az iratokat meg tudja szólaltatni. Szerencsés eset, ha egy kutató saját nemzetiségét vizsgálja. Ez történt a Baranya megyébe települt bolgárok esetében, akikről Gjurov Alexander írt tanulmányt. A bolgárok három hullámban érkeztek a történelmi és a mai Magyarország területére. Az első kettő (14. század és 17. század vége) csak forrásokban fogható meg, a harmadiknak vannak máig kiható következményei. Az 1870-es évekre a Magyarországra átjött bolgár kertészek száma elérte a tizennyolc ezret. Ők honosították meg az árasztásos öntözésü zöldségtermesztést az országban, és termeivényeikkel a legnagyobb városokat látták el. Pécs reformkori színháztörténetét Márfi Attila dolgozta fel. Az első színésztársaság 1727-ben jelent meg а városban, s minden bizonnyal német volt. A kezdeti, elszórt próbálkozások után nagy lendületet adott a színészet ügyének a bécsi Hof- und Nationaltheater megalapítása 1776-ban. Ettől kezdve sűrűbben keresik fel a magyar vidéki városokat is. Az eszékiek 1785-ben jönnek Pécsre, de csak a 19. század első éveitől válik folyamatossá a német vándorszínészek szereplése Pécsett. Az első magyar színtársulat 1818-ban jeletkezett Balogh István vezetésével. Persze nem maradhattak el a színészbotrányok sem, amit a város vezetősége és népe elég nehezen viselt. Feltételezhetően ez is oka volt annak, hogy végül 1840-ben saját kőszínházat építettek, ahol már magyar színészek játszottak. A Pécsi Magyar Színész Társaságot a nemesség karolta fel, míg a város vezetése inkább a német színészeket pártfogolta. A reformkor utolsó éveiben elcsitultak a harcok, a színpadon már a tudás és művészet vetekedett egymással. Szorosan az előbbi cikkhez kapcsolódik Aszmann Mária összeállítása, mely a pécsi német színjátszás dokumentumaiból ad válogatást. Az iratokat magyar nyelven is közli. A Levéltári Évkönyv harmadik tömbje, a Tanulmányok és fonásközlemények a külföldre szakadt és külföldön élő magyarság történetéből, egyedülálló a maga nemében. Létjogosultsága aligha vitatható. Solymár Imre és Szőts Zoltán folytatja a bukovinai székelyekre vonatkozó források közlését. Az első két rész 1858-ig tekintette át Mádéfalva menekültjeinek történetét, a mostani 1869-ig folytatja az okmányok és újságcikkek újraközlését, s bár az adatok túlnyomórészt ismertek, de így együtt mégis egységes folyamatában láttatják az egyre sorvadó magyar sziget sorsának alakulását. Érdemes lenne László Mihály 1935-ben elkészült kéziratát kiadni és az andrásfalvi református gyülekezet 1861-1921 közöti presbitériumi jegyzőkönyvéből a fontosabb részeket hozzáférhetővé tenni. Témáján túl szép magyar nyelve teszi vonzóvá Kiss Z. Géza tanulmányát, mely a Drávaszög és Szlavónia református egyházának 19. századi történetét vizsgálja, felhasználva két püspöki látogatás adatait. A Dunamelléki Református Egyházkerülethez tartozó községeket 1817-ben Báthory Gábor, 1886-ban Szász Károly püspök látogatta meg. A két korszak közötti anyagi és erkölcsi romlás, az ősi értékek pusztulása, az egyre terjedő italozás, fényűzés, kártya és az új életmódot biztosító „magzatvesztés" egy szomorú jövő képét vetítik elénk. A mostani délszláv háború pedig — bár ezt ma még nem tudjuk teljes egészében felmérni —jórészt elpusztította, vagy szülőföldjének elhagyására kényszerítette az ottani magyarságot. Dél-Dunántúlról (Baranya, Somogy és Tolna megyékből) a felesleges munkaerőt már az 1850-es évektől kezdődően folyamatosan és egyre erőteljesebben Horvátország és Szlavónia szívta fel, amint az Szili Ferenc mostani, s korábban megjelent tanulmányaiból kiderült. A kisebbségben
