Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1141 mecseréjéből is kiérződött. Amikor az Oroszországgal való bensőséges kapcsolatot az egyetlen racionális porosz politikának nevezte, nyilvánvalóan nem szimulált, de mi másért jelenthette ki, hogy a keleti ügyekben teljesen Oroszország rendelkezésére áll,13 1 mint azért, hogy saját személyét II. Sándor és Gorcsakov előtt fontossá és pótolhatatlanná tegye. A szórványos források arra engednek következtetni, hogy ezek a manőverek nem igazán érték el céljukat. A pétervári német nagykövetet nem sikerült jobb belátásra bírnia, és a személyét körülvevő orosz gyanakvást sem sikerült eloszlatnia. Reuß egyszerűen blöffnek minősítette a lemondási szándékot, amit a kancellár előtte is hangoztatott,132 II. Sándor pedig változatlanul forradalmárnak, a hagyományos viszonyok felforgatójának tekintette Bismarckot, és továbbra sem titkolta ellenszenvét.13 3 Ráadásul az egyik indíték, ami miatt Péter-várra utazott és az oroszok előtt alázatoskodott, rövidesen tárgytalanná vált. A francia nemzetgyűlés 1873 május végén lemondásra kényszerítette Thiers-t, és helyébe Mac Mahon tábornokot választotta meg a köztársaság elnökének. A monarchista restauráció, amelynek pártolása miatt olyannyira elmarasztalta Harry Arnimot, napirendre került. A komor diagnózis, hogy Franciaország Mac Mahon alatt alkalmasabbá vált a szövetkezésre, és a riadt prognózis, hogy a monarchia alatt, amelyhez Mac Mahon csak átmenetet képez, még nagyobb mértékben azzá válik,134 ezen a kilátáson mitsem változtatott. Az engedetlen párizsi nagykövetnek, aki szembeszállt nagyhatalmú főnökével, mindamellett bűnhődnie kellett merészségéért.13 5 Bármennyire is jó színben igyekezett feltüntetni magát Bismarck Pétervárott, olyan kötelezettséget nem volt hajlandó vállalni, amelyet nem vélt összeegyeztethetőnek a német állami érdekekkel. Reuß még 1873 február elején arr ól tájékoztatta, hogy Berg tábornagy, a var-sói katonai körzet parancsnoka egy orosznémet-osztrák-magyar defenzív hármasszövetség gondolatát hozta szóba előtte. Katonai konvencióról lett volna szó, amelyben a három hatalom arra vállalt volna kötelezettséget, hogy háború esetén 200 ezer főt számláló hadsereggel a megtámadott szerződőtárs segítségére siet. A magasrangú, de a nagypolitikában kissé járatlan katona csupa előnyt látott saját ajánlatában, amely szerinte a Monarchiának az egzisztenciát, Németországnak a franciákkal szembeni biztonságot, 0-roszországnak pedig az európai béke jótéteményét garantálta volna.136 Bismarck nem osztotta az orosz tábornagy szárnyaló lelkesedését. A jelentés margóján a kölcsönös segélynyújtásról szárazon annyit jegyzett meg, hogy a saját hadsereg biztosabb, a modus procedendiről meg annyit, hogy az egész érvénytelen, ha Ausztria nem csatlakozik. Az első széljegyzetet feltehetően az motiválta, hogy még francia támadás esetén sem látott volna szívesen német földön orosz katonát, a másodikat meg az, hogy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a Monarchia ellen szerződik Oroszországgal. A pétervári látogatás alkalmával 1873. május 6-án sor került ugyan a katonai konvenció aláírására,137 amelybe, feltehetően technikai okokból, nem került bele az Ausztriával kapcsolatos megszorítás, de Bismarck azt változatlanul csak a Monarchia csatlakozása esetén tekintette érvényesnek.
