Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
ÍRÁS-OLVASÁS A 17-18. SZÁZADBAN 839 előtt súlyos bűnnek számított, és ezért a vármegye 1751-ben részletes nyomozást indított. A megkérdezett főnyi parasztok még tizenöt év távlatából is jól emlékeztek arra, hogy mit olvasott fel nekik Gönczi uram. „E tanú előtt mintegy 15 vagy 16 esztendőkkel olvasván Gönczi György uram bizonyos könyvet, amelyből olvasta azt is, hogy bizonyos római szentséges pápának hét ágyasa lett volna, mellyre e tanú — tartotta szükségesnek a jobbágy a bíróság előtt kiemelni — megindulván mondotta, ejnye ördög szánkázza meg a lelkét, ördögadta, aki nyomtatta azon könyvet." Más főnyi jobbágyok ugyanígy vallottak, szavaikból kitűnik, hogy fel sem merült bennük, hogy a könyvbe maguk is beleolvassanak. Az uradalmi sáfár felesége, Lengyel Györgyné azonban szemmel láthatóan tudott olvasni: Mintegy tizenöt éve — vallotta —, Gönczi György azt mondta neki, „több szó beszédek között a pápista hit és kálvinista vallásrúl beszélgetvén, ... hogy a pápák tartanak hat s hét frauczimmereket a palotáknak kitisztogatására, amelyre mondván e tanú, lehetetlen, édes Gönczi uram, arra mondván e tanúnak, édes Lengyelné asszonyom, az úgy vagyon, meg is mutatom kiendnek bizonyos könyvből." Az írott kultúra ez alkalommal szóban terjedt tovább. Az Abaúj vármegyei református nemes a római pápát szemmel láthatóan valamely jómódú vidéki plébános módjára képzelte el. Az azonban, hogy szavaira a falubeli jobbágyok másfél évtized múltán is ilyen jól emlékeztek, mutatja, hogy milyen kivételes eset lehetett, amikor egy írástudó nemesember felolvasott a jobbágyoknak.6 8 Levelező analfabéták Az általános írástudatlanság a 17., de még a 18. században nehézkessé tette a parasztság falun kívüli kapcsolattartását. A 20. század végén az írástudó ember magától értetődő módon ír meg egy levelet, olvas el egy hirdetményt vagy egy röplapot. Az analfabéták számára azonban mindez komoly nehézséget okozott, mások segítségét voltak kénytelen igénybe venni. A telefon elterjedéséig a társadalom széles rétegei elsősorban a rokonoknak küldött levelekben gyakorolták írástudásukat. A parasztoknál azonban nemcsak a levélírás legfontosabb, szubjektív feltétele, ti. az írástudás hiányzott, hanem az objektív feltételek közül is csak a lúdtoll volt adott: a tinta, a drága és ritka papíros, a porzó éppúgy hiányzott, mint egy világos és nyugodt sarok, ahol az írás lassú és keserves munkájának nekiveselkedhetett volna a parasztember. A távolba szakadt rokonokkal a parasztok azonban levélváltás útján mégis megpróbálták tartani a kapcsolatot. Az is igyekezett levelezni, aki nem tudott írni, így persze még a legtitkosabb gondolatait is másra, a levélíróra kellett bíznia. Egy vérfertőzéssel vádolt keszthelyi asszony azt vallotta 1780-ban az úriszék előtt, hogy sógora és egyben szeretője „Hahótról nekem egy levelet küldött, melyet gondolom a vendégfogadós írt". Szavaiból kitűnik, hogy szeretője, a 48 éves, valaha Regensburgból idevándorolt keszthelyi asztalos nem tudott volna saját erejéből szerelmeslevelet írni.67 Különleges, de nem kevésbé fontos levelet íratott 1763-ban a Pozsony megyei Báhonyban egy 18 éves szolgáló. Törvénytelen gyerekét a nagyszombati szeminárium lépcsőjén hagyta, a nyakában egy kis amulettel, és egy, a megtalálóhoz
