Századok – 1995

Folyóiratszemle - Buganov V. I.: Az oroszországi nemesség IV/941

942 FOLYÓIRATSZEMLE szaporulat és az 1682 és 1722 közti átalakulás (a rangsorrend [a mesztnyicsesztvo] eltörlésétől a szolgálati érdemeket előtérbe helyező Rangtáblázat bevezetéséig) következménye. A 17-18. század fordulóján a nemesség a lakosság kis részét alkotta, de uralkodó pozícióban volt a hadseregben, a központi és a helyi közigazgatásban. A 17. században a nemesség kezében volt a legtöbb fóld és ők rendelkeztek a legtöbb jobbággyal. A 17. században véglegesen kialakult a nemességen belüli hierarchia. Noha az 1680-as évek elejétől csökkent a nemesi lovasság szerepe, katonai vezető pozíciói révén a nemesség mégis ellenőrizhetette a hadsereget. Ugyanebben a században nőtt a nemesek súlya a bojár dumában, a prikázokban és a vajdai adminisztrációban. Politikai szerepük döntő volt ebben az időszakban. Pl. az 1649. évi törvénykönyv nemesi nyomásra a szökött parasztok felkutatási idejét a végtelenbe tolta; azaz urukhoz kötötte őket. A cári hatalom támogatta a bojár-, az egyházi és a kolostori földbirtoklás korlátozására irányuló törekvéseiket is. Jelentós katonai, polgári közigazgatási posztokra kerültek nemesek, ill. vettek részt kulturális vállalkozásokban. A 18. század első negyedében I. Péter alatt a Rangtáblázat szerint a szolgálati érdemek alapján az I-VIII. osztályba tartozók kapták meg az örökletes nemesi címet. A fenti elv az arisztokrata előkelőség helyett a személyes képességeket tolta előtérbe. Egyes régi tekintélyes családok eltűntek igy a politika porondjáról, míg mások 1754-től hivatalosan is „előkelő emberekké" váltak. I. Péter 1714. évi rendeletével megakadályozta a földbirtokok szétaprózódását és kezdett kialakulni az állami bürokrácia. A 18. század közepén a nemességből került ki a hivatalnokság 21,5%-a. Ezen réteg érdekeit szolgálta II. Katalin jobbágypolitikája. A korlátlan parasztok fölötti uralom lehetővé tette, hogy fényűző életet éljen, nagy művészeti gyűjteményei legyenek és kiemelkedő alakjai a tudományokkal és az irodalommal foglalkozzanak. Buganov joggal emeli ki, hogy sok nemes tevékenységében valóban összefonódott az össznemzeti és a személyes jellegű katonai, államférfiúi, vállalkozói és kulturális (a péteri ún. közhasznú) alkotómunka, amivel hazájuk hírnevét öregbítették. Mások fantasztikus gazdagsága viszont az állami bevételek megcsapolásából és legfőképp az orosz nép emberfeletti munkájából származott. Köztük és a réteg tömeges, jelentéktelen része közt nagy űr tátongott. A fentebb említett rangbéli és főleg vagyonbeli óriási különbségek azonban nem gátolták azt, hogy a nemesség egységes, az államot vezető rétegként szemlélje önmagát, amit a 18. század második felének törvényhozása (lásd pl. az 1785-ös, nemességnek adott kiváltságlevelet) tovább erősített a személyiségi, vagyoni és testületi jogok kihangsúlyozásával. Immáron nemcsak a foldbirtoklásról, a jobbágyiakkal való rendelkezésről, szolgálat- és adómentességről volt szó, hanem közösségi jogokról és a nemesi társaságok jogi személyekké válásáról is. Igaz, hogy a 18. század közepén az orosz bürokráciának csak ötödrésze került ki a nemesek közül, de épp ők foglalták el a központi és helyi kulcspozíciókat. A 18. században jelentősen megváltozott a nemesség összetétele és száma. Az államapparátusban komoly szerephez jutott a baltikumi nemesség. Az orosz nemesek soraiba került a finn lovagság, a doni kozákság felső rétege és a kialakuló grúz és besszarábiai nemesség. A katalini „aranykorhoz" nem egységesen viszonyultak. Oroszország történetében az új törvénykönyv előkészítése kapcsán egyes nemesi delegáltak (pl. Kozelszkij) először bírálták a jobbágyrendszert; azaz a társadalmi-politikai gondolkodásban megjelent a legfelsőbb hatalommal és az uralkodó ideológiával különböző fokban és módon szemben álló irányzat. A 19. század első felében a cári hatalom és a nemesség az érdekközösség alapján kölcsönösen támogatta egymást. Buganov komoly adatbázissal bizonyítja, hogyan növekedett az ország európai része uralkodó osztályának (és az ezen belüli nemesi csoportoknak) az összlétszáma, a jobbágyokkal és földdel való ellátottsága. A cárizmus expanziós politikája nemcsak állami, kincstári, de (az adományozások révén) nemesi érdekeket is szolgált. Az állami segítség ellenére azok a nemesek, akik a polgári viszonyokhoz nem tudtak alkalmazkodni, tönkrementek. A század közepén a nemességnek 3,5%-a már nem rendelkezett birtokkal, 39,5%-uknak pedik húsznál kevesebb jobbágyuk volt. A rendszer krízise elkerülhetetlenné tette az 1861-es jobbágyfelszabadítást. Maga a hatalom és a józanul gondolkodó nemesek (a dekabristák, a petrasevisták, Herzen és a többiek) is látták, hogy tovább nem lehet a régi módon élni. Ugyanakkor a kormányzat I. Miklós alatt még úgy is akarta „támogatni a nemességet" (és persze hozzátehetjük: konzerválni a régi rendszert), hogy „megtisztítsa" ezen réteget az alsó csoportoktól és az ún. jövevényektől (lásd pl. a vagyoni cenzus, az örökletes nemesi rangra