Századok – 1995

Történeti irodalom - Elek László: Székács József (1809–1876) (Ism.: Csorba László) IV/934

934 TÖRTÉNETI IRODALOM A munkát lezáró utolsó fejezet az erdélyi reformkor hőseiről szól, portrékat kapunk Wesselényi Miklósról, Bethlen Jánosról, Kemény Dénesről, id. Szász Károlyról és még sok politikai szereplőről. Mégis kissé befejezetlennek érezzük így a munkát, bár van néhány oldal az egész reformkor mérlegéről. Mondani sem kell, a munka megírása óta a magyar történészek rengeteg új forrást hoztak felszínre, részletesebben ismeijük már az eseményeket és mozgatórugóikat. A magányosan elkészült munka, a benne rejlő öntudatos erőfeszítés mégis tiszteletet parancsol. Ezt fejezte ki az Akadémiai Kiadó ezzel a fél-kiadással. Niederhauser Emil Elek László SZÉKÁCS JÓZSEF (1809-1876) (Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. Sorozatszerkesztő: Erdmann Gyula) Megjelent Orosháza újratelepítésének 250. évfordulójára. Gyula, 1994. 143 1. Kevesen tudják ma már, ki volt „az ország papja" a múlt századi Magyarországon. Abban a korban, amikor „a haza bölcse", az „örök igazság" vagy a „legnagyobb magyar" élt, igencsak komoly súlya és ragyogása lehetett egy ilyen megtisztelő elnevezésnek. Hallgatóságának egybehangzó tanúsága szerint 1860-ban, egy meleg júniusi napon, Berzsenyi Dániel niklai emlékoszlopának avatásán valóban az önkényuralmi elnyomástól sújtott egész Magyarország, az összes hazai nép, nemzet és felekezet szabadságvágyát szólaltatta meg az ünnepi beszédet tartó Székács József evangélikus lelkész. Magáért beszél a tény, hogy ezt a szép epitetlion ornanst a szemtanúk szerint katolikus paptól kapta a hazai protestantizmus egyik legkiemelkedőbb fia. Mivel máig nincs e jeles férfiú életútjának és egyházpolitikai, irodalmi teljesítményének modern feldolgozása, az előttünk fekvő kötet témaválasztása igen hasznosnak minősíthető. Bevallom, mégis némi kétséggel hívom fel a Századok olvasóinak figyelmét Elek László munkájára, ez az írás ugyanis nemigen fele! meg a történeti biográfiák standard követelményeinek: valójában két műfaj határán áll. Olvasói számára fokozatosan válik világossá, hogy Szerző nem véletlenül kezeli lazábban az életrajz kronológiai rendjét, és szentel ugyanakkor főhőse morális fejlődésének mind lelkesültebb bekezdéseket. Amire Székács eszmélkedni kezd, számunkra is egyértelművé válik, hogy Elek László ez utóbbiak megfogalmazásában lelte igazán kedvét: bonyolultan stilizált, jelzőket halmozó megformálásukat — és nyilván az általuk remélt irodalmi élmény és morális hatás elérését — tekintette igazi alkotói feladatának. Az így születő eredmény azonban már érezhetően egyre kevésbé tartozik a történettudomány illetékességi körébe. Ha nem lenne — egyébként megalapozottan — kritikus a főhős költői, műfordítói munkásságának bemutatása, a témához illő túlzással szólva azt kellene mondanunk, Szerző nem Székács sine ira et studio életrajzát, hanem egy, az evangélikus szuperintendens életútjából válogatott erkölcsi példázatgyűjteményt, az irodalomtörténeti műfaj értelmében vett evangéliumot helyezett olvasói — hívői? hívei? — asztalára. Ez persze így talán túlzás, de lényegét alátámasztja a műnek a jegyzetelést mellőző formája, továbbá a komolyabb belső tagolás hiánya (a harmadik — egyben utolsó — fejezet teszi ki a könyv teljes második felét). Régi közhely, hogy a formai jegyek árulják el a legpontosabban az íróember igazi szándékát: a könnyebb olvashatóságra törekvés bizonyára az ábrázolt jellem pozitívumainak hatékonyabb megismerését, ezt a mondhatni „történelmi igehirdetést" szolgálja. Am a formához tartozik a laza kronológiai szerkesztés is, ami viszont ez esetben inkább kellemetlen következményekkel járt. Emiatt ugyanis — az ünnepélyes pillanatokra egyébként szemmel láthatóan fogékony Szerző szándékával bizonyára ellentétben — nem mindig érvényesülnek a maguk súlyával az életút igazi fordulói. így pl. már a szerb népköltés fordításának periódusában megismerjük a kötet kiadásának körülményeit is (38.), miáltal a pesti fejezet elveszít egy időrendben oda tartozó, fontos és hálás jelenetet. Éppígy már püspöki székéről is lemond az ősz főpap (106.) amikor félévtizeddel korábbi képviselői pályafutásáról értesülünk, illetve, reformkori dolgozataival