Századok – 1995
Történeti irodalom - Elek László: Székács József (1809–1876) (Ism.: Csorba László) IV/934
935 TÖRTÉNETI IRODALOM az élen, újra elkezdődik irodalmi munkásságának számbavétele és értékelése (110.). Noha szorosabb történeti szempontból nézve az irodalomtörténeti elemzések a kötet szakmailag legjobb részéhez tartoznak, ez a záró áttekintés sokban csak ismétli a korábban már elmondottakat (33., 49., 119.). Mivel a mű kerete, mindezek ellenére, mégiscsak a koronként változó történeti környezetnek a székácsi életűt laza kronológiai rendjében való megidézése marad, jelezni érdemes a rekonstrukcióval kapcsolatos kifogásokat, problémákat. Igencsak túlzás pl. úgy általában „I. Ferenc germanizáló abszolutizmusáról" beszélni (20.), hiszen ez legfeljebb II. József kísérletéről mondható el; utóbbival szemben viszont aligha nevezhető „felmérhetetlen értékű vállalkozásinak, „igazi tett"-nek a Soproni Magyar Társaság létrehozása 1790-ben (22.), mivelhogy a kalapos király már ugyanazon év február 20-án elköltözött az élők sorából. Míg Szerző egyfelől Székácsék érkezésekor olyan városnak láttatja az 1830-as évek elejének Eperjesét, ahol megtapasztalhatták „a hagyományőrző és ápoló nemzetiségek egymás mellett élésének nyugodt szépségét" (54.), másfelől Greguss Mihály — az Eperjesi Magyar Társaság élén közvetlenül Székács elődje — elűzése kapcsán szögezi le pár bekezdés múlva, hogy „a Greguss elleni harc valójában a kívülről szított nacionalista gyűlölködés nyitánya volt Eperjesen" (55.). Utóbbi témakörben egyébként Szerző többször is utal a magyar kultúra ápolását szorgalmazó Székácsot érő támadásokra (pl. 59.), de egyetlen konkrét példát sem hoz ennek illusztrálására. Nincs túl sok értelme a papok politikai szerepvállalásának székácsi ellenzése kapcsán e gondolat eredetiségét vizsgálni, minősíteni (83.), hiszen nemcsak a keresztény egyháztörténet, de az általános vallástörténet tanúsága szerint is mindaddig, amíg létezni fog a papi intézmény, örök dilemma lesz, vajon mennyire lépjen ki a sacerdos a nagyvilágba. Haynau táborszernagy márcsak azért sem bocsáthatott ki olyan „szabályzatot", amelynek „éle félreérthetetlenül a protestánsok ellen irányult" (92.1, mivel maga is protestáns volt; az említett tanügyi rendelkezést egyébként Karl Geringer báró császári biztos jegyezte, mégpedig nem három nappal, hanem éppen egy hónappal az aradi vérengzés után. A kisebb tévedéseket azonban sajnos komolyabbak követik. Azt az óvatos elóérzetet, amelyet Székács a katolicizmus államvallás jellegét megszüntető, és a törvényesen bevett vallások egyenjogúságát biztosító 1848:20. tc. kapcsán fogalmazott meg, semmiképpen sem lehet a protestáns autonómia elleni, 1859. évi abszolutista támadással összekötni és igazolni (89.), hiszen előbbit a parlamentáris önrendelkezését gyakorló magyar államhatalom hozta, míg utóbbit az osztrák Gesamtmonarchie adminisztrációja, méghozzá jó egy évtizeddel a negyvennyolcas törvények (köztük az említett cikkely) eltörlése után! Hasonlóan alapvetően téves a konkordátum visszavonásának ismertetése. A bécsi kormány a szentszékkel kötött megegyezés pontjait nem tekintette „az élet realitásától messze eső, előnytelen paragrafusokénak, melyeket „nem volt elég ereje" megváltoztatni (97.), hiszen akkor miért szorgalmazta és fogadta el 1855-ben? A magyar kormány volt az, amely eleve semmisnek nyilatkozta és a kiegyezéskor gyakorlatilag hatályon kívül helyezte ezt a szerződést, mivel az — amiként Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter többször is'leszögezte — a hazai jog szerint soha nem is volt „hatályos", mert önkényuralom lévén, nem lett beiktatva a magyar törvénytárba. Rejtélyes végül, Szerző miért köti mindezt IX. Pius pápa halálához (uo.), amelyre egyébként nem a jelzett évben, hanem 1878-ban került sor. Azt írtam feljebb, a kötet két műfaj határán áll. Eddig csak a történeti rekonstrukció gondjaival foglalkoztunk, de a rendhagyó „igehirdetésnek" is megvannak a belső problémái. Szerző néha rabja lett saját stílusának, és nemegyszer túlmagyarázta a hősében lejátszódó lelki folyamatokat. Szó- és gondolatismétléseiben valamiképp az erkölcsi prédikációk rosszul rejtett didakticizmusa bújkál. Egyetlen példa a hasonló mondatok sorából — jelen esetben a fiatalemberről, aki házitanítónak szegődik a délvidéki Rudnára: „A magukat aprólékos gonddal tökéletesítő férfiak következetes önfegyelmével, józan tárgyilagossággal csiszolta elméjét és fokozta erkölcsi biztonságérzetét" (28.). A mondat első fele még jelenthetne valamit, bár „tárgyiasításához" nincs semmi közelebbi támpont. A második fele viszont igazi rejtély: vajon hogyan lehet józan tárgyilagossággal fokozni az erkölcsi biztonságérzetet? A túlmagyarázás ellenpólusán ugyanakkor nehezen érthető hiányokat találunk. Miközben a szerző aprólékosan elemzi a hősét formáló hatásokat, olyan fontos élményanyagot mellőz, mint az itáliai és svájci utazás. Csak félmondatos utalásokban jelenik meg a kiegyezés, noha már csak a Székács karrierjére kiható jelentősége miatt is megérdemelt volna valamiféle komolyabb méltatást. Egy utalást ugyanígy megért volna annak jelzése, hogy az a bizonyos Ihász Dani, akit Székács Sopronban korrepetált, nem más, mint a későbbi jeles honvédtiszt, az emigrációban
