Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
86 PACH ZSIGMOND PÁL mondanunk, hogy itt (szinte az egyetlen pünkösd pillért kivételével) a más egykorú forrásokban is gyakran emlegetett posztófajtákról: londoniról, brüggeiről, stametről, bergamóiról, karasiáról, nürnbergiről,13 7 kisznicerről, iglauiról, boroszlóiról van szó? Kell-e bizonygatnunk, hogy ezeket a posztóneműeket, amelyeken debreceni mesterek végezték a njárás befejező műveletét, nem a helybeli gyapjúművesek szőtték és kallózták, hanem máshonnan kerültek ide? Túlnyomórészt külföldi importáruk voltak bizony, amelyek ott sorjáztak a korabeli harmincadjegyzékek behozatali tételei között,13 8 — esetenként talán felvidéki vagy erdélyi városok posztócsinálóinak termékei13 9 —, és az élénk textilkereskedelem csatornáin: a messzi utakat járó debreceni kereskedők és a messze földön híres debreceni vásárok révén jutottak el nagyszámú itteni feldolgozóikhoz. A debreceni magisztrátusnak a 16. század közepéről fennmaradt jegyzőkönyvei nemcsak helyileg szőtt szűrposztóban teljesítendő adósságokról szóltak, hanem külföldről jött karasiában, hosszú lörembergerben és boroszlóiban fennálló tartozásokról is gyakran tettek említést, köztük jelentősebb tételekről: 5-14-50 végről, 1-2 báláról.14 0 Az 1563-1564. évi váci török vámnapló tanúsága szerint az ilyen posztófajtákat részben éppen debreceni kereskedők hozták be nyugat felől a hódoltság területére, élükön egy sokféle árut forgalmazó társaság irányítójával, Szabó Mátéval, akinek egy ízben (többek között) 80 vég boroszlói és iglaui posztóját és 25 vég karasiáját vámolták el Vácott; meg a később dúsan gazdagodó Tar Istvánnal, aki egy alkalommal 50 vég karasiát, 30 vég iglauit, 20-20 vég lörembergert és boroszlóit vitt át a vámon.14 1 Az importált posztókat azután itthon a debreceni boltokban árusították, s a helybeli (vásárműves) szabók sokasága „művelte fel", hogy a készruhával kiterjedt vásározó kereskedelmet folytasson, a helyi piacon kívül, szerte az országban. Amikor II. Mátyás 1609-ben mentesítette a vám- és harmincadfizetés alól a debreceni csizmadiákat, erszénykészítőket és szappanosokat, a kedvezményezettek között külön is megnevezte „az szabókat, akik posztóbul munkálkodnak, mellyet közönségesen neveznek kentulának, karasiának, fodoriglernek, kisniczérnek, abának, egy szóval akárminémű névvel neveztetett posztóbul kereskedgyenek és abbul csinált ruhákat másoknak árulhassák és adhassák".14 2 Ami pedig magát a debreceni posztószövést, a helybeli lanifexek14 3 munkáját illeti, be kell érnünk azzal a — Takács Béláénál jóval szerényebb — megállapítással, hogy az bizony továbbra sem volt más, mint csapómesterség, vagyis szűrposztó- (szürkeposztó-) készítés (amelynek a termékét rendszerint nem is nyírták, hanem nyíratlan állapotban dolgozták fel: varrtak belőle köpönyeget és más ruhadarabot).14 4 Ez a mesterség viszont csakugyan virágkorát élte a 15-17. századi Debrecenben, s bár korabeli számszerű termelési adatokat eddig, sajnos, nem sikerült felkutatnunk, minden jel szerint egyet kell értenünk Györffy Istvánnal abban, hogy a debreceni csapóipar „roppant mennyiségű végszűrt" állított elő a kései középkortól a törökkor végéig.14 5 Roppant mennyiségű szűrposztót, de hovatovább mégsem annyit, hogy a még nagyobb arányokban felfejlődő szűrszabóság igényeit, posztószükségletét kielégítette volna. Mert a debreceni szűrszabók sem csak a helyi piacra s a helybeli híres sokadalmakra termeltek, hanem — nyugati importposztóból dolgozó vásár-
