Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
A DEBRECENI POSZTÓSZÖVŐK CÉHSZABADALMA 85 inek, hogy posztónyírással foglalkozzanak, és kimondta, hogy ez a munka „egyedül és kizárólag a posztónyírő-iparra (dem Tuchscherer-Handwerk) tartozzék": olyan mesteremberekre, akik tagjai az ország valamelyik „városában, mezővárosában, vagy más helységében fennálló nyírőcéhnek". A céhbe jelentkező nyírőlegényeknek pedig a szabályzat olyan remeklést írt elő, hogy egy vég posztót, „amely Németországban vagy Magyarországon készült", kifogástalanul nyíljon meg és készítsen ki, majd nyolc rőf angliai posztón: Lindisch- [=Londisch-] Tuchon (és más anyagokon is) végezze el ugyanezt a műveletet.131 A posztónyírók munkája tehát gyakran helyileg is távol került a posztószövőkétől, és a szabókéhoz kapcsolódott, akiknek közvetlenül a „keze alá dolgoztak", mert céhbeli szabóknak nyíratlan és avatatlan posztóból nem volt szabad ruhát varrniok. Ezért tűntek fel sartores et rasores egymás mellett már Mátyás király 1486. évi dekrétumában;132 s ezért alkottak a nyírok nemegy helyütt, civódásaik ellenére, közös céhet a szabómesterekkel, ahogy Debrecenben láttuk 1468-ban és 1599-ben is; vagy a velük közös céhből váltak ki és alakítottak külön társulatot, ahogy például Kolozsvárott történt. A kolozsvári eset különösen tanulságos. A szabók és nyírok (magistri artis sartoriae et pannirasoriae) eleinte itt is egy céhbe tömörültek, amint 1475-ben kelt alaprendszabályaik tanúsítják.133 Ez volt a helyzet 1521-ben is, amikor újabb közös céhlevelük is csak annyiban választotta szét őket, hogy megtiltotta, hogy szabó és nyíró ugyanabban a házban lakjék (nehogy olyan függő viszony alakuljon ki közöttük, amilyet Debrecenben már 1468. évi szabályzatuk tilalmazott).13 4 Ám ha külön laktak is, nem kevésbé civódtak egymással, főként a nyírás munkadíja körül. Erről 1554-ben egyezséget kötöttek ugyan, más „erdélyi városok, mint Szeben, Brassó, Beszterce, Segesvár és Meggyes módjára"; de a nyírok ezt nem tartották be, és négy évvel később kijelentették, hogy el akarnak szakadni a szabócéhtől. A tárgyalások újabb megállapodáshoz vezettek (1558): a szabómesterek (magistri sarctores) beleegyeztek a szétválásba; a nyírőmesterek (magistri pannirasores) viszont arra kötelezték magukat, hogy a vásárműves szabók részére (ad sarciendas et elaborandas vestes venales) posztófajtánként megszabott áron végzik el a nyírást. Nevezetesen: egy vég landis posztót 40 dénárért, purgamalt 35 dénárért, karasiát 30, lörömbergert 20, iglert és kisznicert 12, braszlait és lembergert 10 dénárért nyírnak a szabócéh tagjai számára, s a nyírás munkadíjába a posztó avatását is beszámítják.135 Hasonló vitát kívánt eldönteni az 1599. évi debreceni szabályzat a közös szabó- és nyírőcéhen belül. Eszerint: „Az nyíró mesterek az vásári míves szabó mesterekkel néminemű közösségben vágynák, mert a vásári míves szabó mestereknek nyíretlen posztót... felmívelni nem szabad. A nyírok azért [nekik] a londis és bürkös posztónak végét 45 pínzért, istemétnek, purgomalnak végét 35 pínzért, karasiának, hosszú lembergnek, új szín pünkösd pillertnek végét 25 pínzért; a ki ezeknél alább való, úgymind kisniczer, igler és egyéb efféle posztónak minden egy-e gy végét 15 pínzért nyírjenek." S folytatódik az árszabás, immár nem a céhbeli vásárművesek, hanem „a közönséges ember" posztóira (az utóbbiakra nem vég, hanem sing számban, drágábban taksálva a nyírás munkadíját), a sor végén a legolcsóbb barazlaira, összesen csakugyan huszonháromféle fajtára.13 6 De kell-e
