Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
84 PACH ZSIGMOND PÁL 8. Olyanféle rendezésre, amilyet a debreceni szabócéhhez tartozó szűrszabók és a helybeli szűrcsapók céhe között írt elő Nagy-Gál István kiadmánya, a szabócéhhez tartozó vásárművesek és váltóművesek esetében nem volt szükség és lehetőség — ázért nem, mert az utóbbiak (általában) nem olyan posztóból varrtak ruhát, amelyet helybeli mesterek szőttek, helybeli iparoscéh tagjaitól szereztek be. A legkevésbé sem tudunk ugyanis egyetérteni Takács Bélának az 1599. évi céhszabályzat tárgyalását lezáró ama következtetésével, amely szerint: „Legszembetűnőbb jele a fejlődésnek, hogy a korábban csak közönséges aba- vagy szűrposztót készítő csapók és nyírok 1599-ben már huszonháromféle gyapjúanyagot állítottak elő.[?!] Sajnos ma már szinte lehetetlen — kevcs kivétellel — meghatározni, hogy milyen gyapjúszövetek voltak az artikulusokban felsorolt textilneműk, annyit azonban tudunk, hogy ezek a férfi és női, téli és nyári felsőruhák készítéséhez egyaránt alkalmasak".128 Az még csak hagyján, hogy szakirodalmunk már elég sokat tett a korabeli forrásokban — és az 1599. évi céhszabályzatban is — előforduló posztófajták nevének, eredetének meghatározása terén (úgy, hogy mára inkább a meg nem fejtett fajták maradtak kivételnek).12 9 Ennél súlyosabb félreértésről van szó — ami éppen azzal függ össze, hogy a szerző, a posztónyírókat és a posztószövőket egybevonva, az 1599. évi szabályzatban „a debreceni gyapjúművesipar legteljesebb leírását" vélte feltalálni. Ebből adódik az a vélekedése is, hogy mindazokat a posztófajtákat, amelyeknek nyírásáról a szabályzat XLII-XLV artikulusa szólt, fajtánként részletezve a nyírőmesterek részéről a vásárműves szabóknak meg „egyéb közönséges rendnek" felszámítható munkadíjakat — itt szerepel az a bizonyos huszonháromféle gyapjúszövet! —, mindazokat a posztófajtákat a debreceni gyapjúművesek készítették volna, mindazon fajták előállításának a nyírást megelőző munkafolyamatai: a szövés és kallózás is a helybeli céh keretében került volna elvégzésre. Holott a nyírás gyakran teljesen elkülönült, elvált a posztókészítés alapműveleteitől, s nem ott és nem azok végezték, ahol és akik a posztót szőtték és kallózták. Idézzük csak fel a már említett 1558. évi alsólendvai árszabásból a „nyírő dolgárul" intézkedő cikkely teljes szövegét. Eszerint: „Stamétnak singjétől 2 pénzt [= dénárt] adjanak, purgomálnak singit nyüje... [olvashatatlan] pénzért; karasiának singit 1 krajcárért [= 1 1/3 dénárért]; lörombergernek singit 1 krajcárért, gránátnak singit 4 pínzért, londisnak singit 2 krajcárért, iglernek és egyéb más közposztónak singit nyíije 1 pínzért."13 0 Ugyan ki gondolna arra, hogy ezeket a posztófajtákat, amelyeket itt Lendván nyírtak, itt is szőtték? Importcikkek voltak ezek persze; kereskedők, „posztómetők" révén kerültek ide legtöbbnyire (róluk az árszabás előző pontja rendelkezett), és helybeli szabók varrtak férfi és női ruhát belőlük (az ő munkadíjukról a következő cikkely intézkedett). S idézzünk meg egy későbbi okmányt is: III. Ferdinánd király céhszabályzatát, amelyet a magyarországi posztónjárók számára (Meister des ehrsamben löblichen und wohlversuchten Handwerks der Tuchschörer in unserm Königreich Hungarn) általánosságban adott ki 1650 körül. Ez egyenesen megtiltotta a posztócsinálóknak (Tuchmacher und Tuchbereiter), meg néhány más szakma művelő-
