Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
A DEBRECENI POSZTÓSZÖVŐK CÉHSZABADALMA 83 téves: a váltómívesek elsősorban abban különböztek a vásármívesektől, hogy rendszerint nem vásároztak, nem vittek készruhát a piacra, hanem hozott anyagból, megrendelésre, munkadíjért dolgoztak; jól érzékeltetik ezt német elnevezéseik: Lohnschneider, illetve Marktschneider.124 A legszembeszökőbb azonban az, amit a szerző a szűrszabókról ír. Munkájukról „az artikulusok alig mondanak valamit, viszont velük kapcsolatban bukkannak fel először a Homok utcán lakó csapómesterek. A XXXV artikulus szerint 1599-ben a csapók csak mintegy „bedolgoztak" a szűrszabóknak, amennyiben alkalmanként megbízták őket a szűrposztó készítésével. A csapók ilyenfajta tevékenysége érthetetlen előttünk, mert 1529-ből fennmaradt a „csapócéh" pecsétnyomója, amit a Déri Múzeumban őriznek".125 Pedig éppen ebben a céhpecsétben, amelynek nagyított ábráját is közli a kötet a Déri Múzeum anyagából — no meg a fentebb ismertetett, de a szerző által mellőzött írásos forrásokban — rejlik a megértés nyitja. A szűrcsapóknak saját céhpecsétjük volt, külön céhszabályzattal rendelkeztek 1398 óta, a legrészletesebbel eleddig Duskás István főbíró 1598. évi kiadmányában: nem tartoztak a szabó- és nyírőcéhbe, amelynek szintén megvolt a maga pecsétje (ennek ábráját is bemutatja a kötet 1587-ből); megvolt a maga céhszabályzata 1468 óta, a legrészletesebb Nagy-Gál István főbírótól 1599-ből. Am a szabók céhlevelében is „fel kellett bukkanniuk" a szűrcsapóknak — persze nem belső viszonyaik részleteivel (erről saját céhlevelük szólt), hanem abban a speciális vonatkozásban, hogy a szabócéh egyik csoportjának tagjai: a szűrszabók főleg tőlük vásárolták azt a szűrposztót, amelyből szűrköpönyeget és más szűrruhákat szabtak és varrtak. A szabályzatban tehát „a két iparág közötti viszonyt", pontosabban: a két különálló céh közötti viszony e lényeges mozzanatát is rendezni kellett. A szűrszabók ugyanis (mint a szabályzatból kiderül) úgy próbálták posztóellátásukat a céhükön kívül állókkal szemben kizáró jelleggel biztosítani, hogy a szűrcsapóknak előleget fizettek az általuk készítendő szűrposztóra; az ilyen „bedolgozás" jeleire már a századközepi magisztrátusi jegyzőkönyvek egyes, posztóadósságról szóló bejegyzéseiből is következtethettünk.126 A szűrcsapók meg úgy próbáltak a függés alól kibújni és magasabb árat elérni, hogy nem nekik, a debreceni céh szűrszabó mestereinek, hanem céhen kívüli szabólegényeknek adták el termékeiket — megint a boldogtalan boldogfalviakról volt szó, de most érdekközösségben a városbeli szűrcsapócéh mestereivel —, akik „felművelték" a szűrposztót, és „kész szűrt" hoztak be a debreceni piacra. A nagytekintélyű főbírónak a szűrszabók és szűrcsapók viszonyát rendezni hivatott határozata ezúttal is a céhrendszer „klasszikus" szellemében fogant, amely immár nemcsak a céhen kívüli iparűzéssel, hanem a külső tőkebehatolással is szembeszegülni kívánt. A kiadott szabályzat tehát egyfelől megtiltotta a szűrszabóknak, hogy a szűrcsapóknak a készülő posztóra előleget fizessenek (vagy a vásár-és váltómíves szabók körében szokásosnál magasabb munkabért adjanak) (XXXV artikulus); másrészt kimondta, hogy céhen kívül álló szabónak „szűrt [= szűrposztót] ne legyen szabad venni, se pedig felcsináltatni" (XLI. artikulus); s a céhen kívüli boldogfalvi szabólegényeknek csupán azt engedte meg, hogy a debreceni szűrszabómestereknek „esztendő számra" szolgálatába álljanak, vagy a városi céhbe való felvételüket kéljék (XXXVI. artikulus).12 7
