Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
846 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY Nemcsak a földjükről őriztek a parasztok olyan hivatalos írásokat, amelyeket nem voltak képesek kibetűzni, de sokan a magukkal hordott igazoló iratokat sem tudták elolvasni. A 18. század második felében, az írásbeliség és az írásgyártás kiépülésével már egyre több helyen passzust, útlevelet kértek az utazótól, amelyből kiderült, hogy mi járatban van, merre megy, és amelyben a kibocsátó vármegye vagy mezőváros szavatolta, hogy az utazó nem tolvaj és járványt sem terjeszt. Ezeket a passzusokat azonban sokan nem tudták elolvasni, és így nem tudták, hogy milyen irattal igazolják magukat. „Olvasni nem tudok" — vallotta be egy Nógrád megyei pálinkafőző 1781-ben, amikor kiderült, hogy útlevele a benne levő adatok alapján nem illik rá. Az encsi Tar György úgy tudta, hogy a tállyai nótáriustól való útlevele, pedig azt valójában egy vásáros írta. Ha Tar tudott volna olvasni, akkor biztosan megnézi, hogy mi áll az útlevélben, ha másért nem, legalább azért, hogy tudja, mit hazudjon. Egy obsitos katona pedig Szántón magabiztosan jelentette ki, hogy obsitjában meg vagyon írva a szolgálatának ideje, 8 év és négy hónap. Amikor a bírák felvilágosították, hogy ott bizony egészen más áll, akkor az írástudatlanok kiszolgáltatottságával, ingerülten felelte: „Én nem tudom, hogy írták, mint írták, én írni és olvasni nem tudok, csak úgy írják, amint akarják."9 5 A papírost, a hivatalos írást az írástudatlan ember különösképpen tiszteli, hiszen tartalmát nem tudja ellenőrizni, de azzal tisztában van, hogy a számára megfejthetetlen okmány valamikor nagyon fontos lehet. Az analfabétákban természetesen nem az írás tartalma, hanem a külső formája ébresztett tiszteletet, így mondta el 1768-ban Virics Miklós harasztifalvi jobbágy az úriszék előtt, hogyan próbálta egy Vas vármegyei esküdt hamis tanúzásra rábírni: „Svastics uram őtet nemes vármegye bírája nevével, kit most nem tud megnevezni, ki volt, erős büntetés alatt, egy nagy pöcsétes levelet mutogatván" hívta Kertesre, azért hogy tanúskodjon.9 6 Arról tehát, hogy mi állt a pecsétes írásban, vagy hogy ki volt a szolgabíró, aki a parancsot kiadta, a horvát jobbágy semmit sem tudott, rá csak a nagyalakú pecsét tett maradandó benyomást. Az armálisokon is a nagy, „tányérforma" pecsét keltett tiszteletet a nemességvizsgálatok alkalmával kikérdezett parasztokra és bocskoros nemesekre. Abból, hogy Svastics esküdt a pecsétes írást csak „mutogatta", egyértelműen kiderül, hogy nem adta oda a jobbágynak elolvasni, a feltehetően írástudatlan harasztifalvi jobbágyot pusztán a hivatalos papír látványa serkentette engedelmességre, akárcsak egy, a koraközépkorban felmutatott idézőbillog, anélkül, hogy az okmány tartalmával megismerkedett volna. Az ördög könyve és az írástudatlan boszorkányok Az analfabéta ember tisztelete az írás, eme kifürkészhetetlen hatalom iránt sokszor mágikus dimenziókat öltött. A boszorkányperekben gyakran találkozunk az ördög könyvével. A vizsgálóbírák a fejlett Nyugat-Európa sémáinak hatására arról faggatták a gyanúsítottakat, hogy beírták-e a nevüket az ördög könyvébe. A boszorkányok körében sem volt azonban magasabb az írástudás szintje, mint általában a falusi parasztasszonyok között a 17-18. században, akik lehettek
