Századok – 1995

Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815

ÍRÁS-OLVASÁS A 17-18. SZÁZADBAN 831 A végrendelet javadalmazottja, a református egyház képviselője azonban azzal érvelt, hogy két tanúskodó jobbágy közismerten írástudó volt, mégis keresztet rajzoltak a bemutatott leveleken, végrendeleteken a nevük után. „Hogy a keresztvonás még az írástudó jobbágyoknál is szokásban volt", bizonyítja a hidashollósi Joó Farkas esete is, aki .jóllehet öreg bíró, jóllehet írástudó és első hites tagja volt a helységnek, mégis... keresztvonással élt és bizonyított... Ha írástudó neve után keresztet tett, ez igen közönséges szokás a parasztoknál, főképpen midőn a nótárius stilizál, coramizál és hitelesít... A paraszt communitásoknál a hites nótáriusnak hivatalos coramizációja teszi a hitelességet", és nem az aláírások.4

1 Két felfogás csapott itt össze a hosszadalmas perbeszédekben: a régi vitatkozott az újjal. Az uradalom ügyvédje az alfabetizált világ felfogását képviselte: az aláírásnak súlya van, perdöntő lehet, és így ha az írástudók is keresztet rajzolnának, könnyű lenne az okiratokat hamisítani, hisz bárki „aláírhatja a testáló és a coramizálók neveiket, és meg is keresztezheti őket". 4

2 Az alperes védekezése viszont a hagyományos paraszti világ felfogását tükrözte vissza. A végrendeletnek nem a tanúk aláírásai adták a hitelét, ahhoz még túl kevés volt az írástudó, hanem a nótárius pecsétje és aláírása, valamint — ki nem mondottan — a kollektív emlékezet: a végrendelet alján szereplő tanúkat, ha keresztet rajzoltak is, később be lehetett idézni. Az uradalom ügyvédje viszont a ma is érvényes felfogást képviselte: A mindenkire egyénileg jellemző vonalvezetésű névaláírás a hitelesítés legfontosabb eszköze, ügyes utánzása, pl. egy csekken, nagy károkat okozhat. Az igen fejlett adminisztrációjú Sopron vármegyei Esterházy-birtokokon egy fél évszázaddal korábbi perben szintén megütközött ez a két mentalitás. 1745-ben Fraknó várában elfogták a Schwarzenbach! írnokot és a gondnokot, akik a fraknói tiszttartó aláírását utánozva írtak leveleket. A kihallgatás során az aláírás utánzásáért mint irathamisításért vonták felelősségre az írnokot, aki azzal védekezett, hogy nem szándékosan változtatta el az írását, hanem csupán más tollal és állva, nem pedig ülve írta le a tiszttartó nevét, ezért írt más betűkkel, mint ő maga szokott. Ezenkívül egyáltalán nem gondolta, hogy más nevének aláírása bűn lenne, hiszen tudta, hogy a tiszttartó hamarosan visszatér. „Hogy merte más aláírását utánozni?" — ripakodtak a bírák a gondnokra is, mire ő ijedten felelte, hogy „nem ügy gondolta ezt, nem akart rosszat". Az előző perben megfigyelt két felfogás csapott össze itt is: a régi mentalitás szerint, amely ekkor még uralkodott a társadalom alsóbb rétegeiben, ahonnan az írnok és a gondnok kikerültek, nem bűn a távollévő nevét az iratra kanyarítani, hiszen egy zömében még írástudatlan társadalomban ennek úgy sincs jelentősége. A kihallgatást vezető várnagy a fejlettebb, a modern felfogást képviselte, amikor felbőszült a meghamisított aláíráson: aki más aláírását utánozza, az veszedelmes csaló, irathamisító, hiszen ily módon bármit írhat, állíthat a tiszttartó nevében.43 A tiszttartók, birtokos nemesek világában a 18. században a hiteles aláírásnak már súlya volt. Ezért kellett 1760-ban a Szapáry grófok muraszombati tiszttartójáról, a gazdájával összeveszett Kuzma Jánosról a vasi viceszolgabíróknak és egy vasi esküdtnek igazolnia, hogy a mellékelt számlákon tiszttartó aláírása