Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
78 PACH ZSIGMOND PÁL kételkedhetünk, hogy a Csapó név viselőinek valamelyik felmenője az általa gyakorolt mesterség után kapta a nevét. A Debrecenben felvirágzó csapómesterségnek tehát nemcsak a város utcanevei között maradt fenn tartós emléke mindmáig szólóan, hanem nyoma maradt a városlakók családnevei között is. S ez a nyom is maradandónak bizonyult. Szűcs István, amikor műve III. kötetében a 18. századról és a 19. század első feléről szólt, megjegyezte, hogy „a városi legelőkelőbb családok neveit mind a kereskedők tisztes osztályához látjuk a kereskedői évkönyvekben sorolva." S közöttük szerepelt, íme, a Csapó-család az újabb időkben is.96 6. De most már végképp nem tudunk kitérni az elől a feladat elől, hogy közelebbről is szemügyre vegyük Takács Béla témáinkba vágó fejtegetéseit a Debrecentörténet 1984-ben megjelent I. kötetében. Idéztük már tőle, hogy az 1398-ban kelt oklevelet „a Homok utcán lakó szövőmesterek, vagyis a posztómetszők" szabadalomlevelének tekintette. Joggal tette ezt; csupán annak tisztázását mulasztotta el, miképp lehettek a szürkeposztószövők egyben posztómetszők is, és miben állt ez utóbbi tevékenységük. Részben éppen emiatt lépett arra az útra (amelyen azután Szakály is követte), hogy az 1398. évi oklevélből vezesse le, azzal kapcsolja össze Nagy Mihály főbíró 1468. évi céhszabályzatát, amelyben pedig szövőmesterek és posztómetszők helyén immár szabómesterek és posztónyírók jelentek meg. A szövőmester - szabómester kapcsolatot a szerző nyilván azért engedte meg magának, mert úgy vélte, hogy a kezdeti időben „ugyanaz a mester állíthatta elő a posztót, amelyből szabta, majd varrta a kívánt ruhadarabot"; később pedig a céhes ipar fejlődésével, a munkafolyamat megoszlott és „az egy mesterségen belül dolgozók közül egyesek csak a posztó készítésével, mások viszont csak a szabásvarrással kezdtek foglalkozni."9 7 Az adott esetben azonban nem erről van szó. Amint ugyanis a szövőmesterekről szóló 1398. évi oklevélben halvány utalást sem találtunk a szabómunkára, úgy a szabókról (és nyírőkről) szóló 1468. évi iratban a legcsekélyebb célzás sincsen a szövőmunkára. Az utóbbi, szintén latin nyelvű, jóval terjedelmesebb oklevélről, amelyet Szapolyai János, már királyi méltóságában, 1530-ban Budán megerősített, a 17. század elején magyar fordítás készült, s ezt Szűcs István „a debreceni vásári szabó céh-társulat ládájában" őrzött példány alapján teljes terjedelmében közölte. Itt nem a szabó- és a szövőmesterek, hanem a „Debrecenben lakozó Zabo és Nyireo mesterek" szerepeltek: ők jelentek meg a főbíró előtt, több Szabó, illetve Nyíró nevű „tiszteletes férfi" által képviselve. Vitájuk tárgya az volt, hogy az ugyanazon céhhez tartozó két szakma művelői közül „némelyek" kölcsönösen beleártották magukat egymás tevékenységi körébe; a határozat pedig úgy hangzott, hogy a szabóknak „csak a szabó műben legyen mesterségek, de hogy egy szabó is valamely idegen nyírőt vagy bérest mellette tartanyi [ne tarthasson], és még maga által is pénzért vagy bérért ne nyírhessen." És viszont „hasonlatosképpen az nyíró mesterek is az szabó mesterséget vagy művet se magok, se szolgájok által mívelni vagy míveltetni ne merjék." Nagy Mihály főbíró egy füst alatt még azt is kimondta (amiben persze mindkét szakma
