Századok – 1995

Történeti irodalom - Páva István: Trianon – Belvedere – Hadbalépés (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/743

746 TÖRTÉNETI IRODALOM területszerzési lehetőségre a Kárpátok előterében, amiről tárgyalások is indultak, s csak a Kállay-kormány helyezkedett végül is arra a határozott álláspontra, hogy a magyar területi igények semmiképpen sem terjednek túl a Kárpátokon.) A Szovjetuniótól való félelem meglehetősen általánosnak volt mondható a korabeli Magyarországon; lengyelek és finnek, magd a balti népek sorsa élénken foglalkoztatott mindenkit; az 1919-es magyarországi proletárdiktatúrának még elég élénk emlékezete is erősítette a szovjet rendszerről, ideológiájáról és módszerekről szerezhető aktuális információk elrettentő hatását. A szerző ír erről, mégis kifogásolja, hogy a történeti irodalomban Teleki Pál szovjet-ellenességéről kell olvasnia. Ez ténykérdés, s annyira természetes és nyilvánvaló, hogy talán nem is szorul különösebb bizonygatásra, bár könnyen bizonyítható. Bajcsy-Zsilinszky is bírálta a maga idején az általa egyébként igen nagyra becsült Telekit azért, hogy a Szovjetunióval kapcsolatos felfogásának merevsége meggátolja őt a szovjet kapcsolatokból adódható előnyök kihasználásában a Magyarországgal szembeni német magatartás ellenében. Bajcsy-Zsilinszkynek ez az igénye túlmutat a Szovjetunióval kötött kereskedelmi szerződésen, amit persze teljes joggal minősít a szerző pozitív lépésnek. Az egyébként, hogy a magyar sajtó — nem csak a Magyar Nemzet — viszonylag sokat és egyáltalán nem ellenségesen foglalkozott ekkoriban a Szovjetunióval, a Hitler-Sztálin paktum teremtette helyzetnek felelt meg. A kötet jól érzékelteti, hogy a Románia irányába fordult magyar revíziós törekvés számára milyen problémákat vetett fel a Szovjetuniónak Besszarábia iránt támasztott igénye. Semmi kétség, a szovjet politika számára nem lehetett közömbös, hogy Romániát egyidejűleg Magyarország is szorongatja-e a maga követeléseivel, és ezért biztató kijelentéseket is tett arra vonatkozóan, hogy a magyar igényeket a maga részéről méltányolja s támogatni is kész, de szerintem nem indokolt az ilyen biztatásokat túlértékelni, s egy katonai együttműködésre való felszólításnak értelmezni. A Hitler-Sztálin paktum ezt nem bírta volna el, a Romániához intézett szovjet ultimátum gyors és teljes sikerrel járt, s ezzel az ügy le is zárult. A Szovjetunióval való együttműködés gondolata, mint helyesen utal is rá a szerző, idegen volt Telekitől: ő egy önálló magyar katonai akciót tervezett, amit azonban Hitler nem engedélyezett, s Mussolinitői sem kapott hozzá biztatást. A szerző vitázik ugyan történetírásunk azon eléggé általános felfogásával, hogy az Olaszországra támaszkodás nem jelenthetett a magyar politika számára megfelelő ellensúlyt Németországgal szemben, de maga sem tagadja, hogy ebben az időpontban már egyre kisebb volt az Olaszországra támaszkodás kísérleteinek realitása. Nem tudom osztani a szerzőnek azt a véleményét, hogy 1940 nyarán feltehetően eredményes lehetett volna egy magyar katonai támadás Románia ellen, s egyenesen különösnek tartom az arra való hivatkozást, hogy íme 1944 őszén milyen ragyogó fegyvertényt hajtott végre a Dél-Erdély felé behatoló — de valójában igen csekély előrehaladás után néhány nap múlva visszavonulni kénytelen — magyar haderő. A szerző szerint merész állítás, hogy a második bécsi döntést Teleki politikája kényszerítette ki. Pedig így volt, s ezt pl. Macartney is megerősíti, aki hírneves könyvében egyenesen a revolverezés kifejezést használja ezzel kapcsolatban. Teleki nem ellenezte, nem megakadályozni próbálta volna, hanem kierőszakolni igyekezett a tengely döntőbíráskodását, miután az önálló akció a német ellenzés miatt nem bizonyult megvalósíthatónak. De nagyon fontosnak tartotta, hogy a tengelyhatalmakat ne az agresszív fellépéssel vádolható magyarok, hanem a szorongatott helyzetbe hozott románok kéljék fel döntésre. Ezt sikerült is elérnie. A hozandó döntés feltétel nélküli elfogadásához megkövetelt előzetes hozzájárulást Csáky külügyminiszter telefonon szerezte meg Bécsből a budapesti kormánytól. A Bécsben megfigyelőként résztvevő Telekiről nem állítható, hogy a maga részéről ellene szavazott volna ennek, jóllehet a német részről előzetesen váratlanul előterjesztett német népcsoportszerződés egyidejű aláírásának követelése kiborította lelki egyensúlyából. Az Erdélyt kettéosztó új határvonal megfelelt a Teleki által előzetesen kidolgoztatott és előterjesztett, az adott körülmények között szükségképpen csak kompromisszumos javaslatnak. Hogy a szerző szerint egyenes, szinte vonalzóval meghúzott határ keletkezett, olyan állítás, amit az új helyzetet ábrázoló térképre vetett egyetlen pillantás megcáfol. Rokonszenves vonás, hogy a szerző méltatóan megemlékezik a kellő összeköttetés nélküli Székelyföld számára oly fontos vasútvonal megépítéséről. Hozzátehetnénk, hogy annak elkészültéig heroikus küzdelem folyt a közúti teherszállítás megszervezésére és fenntartására, a közellátás biztosítására. A könyv harmadik fejezete az 1940 őszi, 1941 eleji fejleményeket tárgyalja, Teleki haláláig. A háromhatalmi egyezményhez történt magyar csatlakozásról szólva arról ír a szerző, hogy ez az egyezmény senki ellen nem irányult, holott teljesen világos volt a kortársak előtt, hogy olyan hatalmi csoportosulás kialakulásáról van szó, amely szemben áll a nyugati demokráciákkal, és