Századok – 1995
Közlemények - Erős Vilmos: Historia Regnum – Historia Populum. A Szekfű–Mályusz vita kialakulása III/573
592 ERŐS VILMOS Ismeretes, hogy Szekfűnek a „Három nemzedék"-ben, de egyéb tanulmányaiban (ld. „Történetpolitikai tanulmányok") is megfogalmazott nézetei és a húszas években uralkodó bethleni politika közeli nexusban voltak egymással. Ennek alapvető ideológiáját a Szekfű, Klebelsberg, Kornis Gyula által formában öntött ún. „neonacionalizmus" eszmerendszere képezte.5 1 Ez új eszmerendszer alapvető nóvuma, hogy szemben a dualizmus korának közjogi nacionalizmusával, mely legfőbb problémájának a Habsburgokkal szembeni minél nagyobb függetlenségünknek a biztosítását és bizonyítását tartotta, s amely az állami önrendelkezés visszanyerésével különben is időszerűtlenné vált — a neonacionalizmus főként kulturális nacionalizmus volt. Azaz a társadalmi reformok megvalósítását mindenekelőtt a nemzeti műveltség terjesztésével, egy új, „lelki független", művelt értelmiségi középosztályra alapozva kívánta megvalósítani, megakadályozandó a társadalom széteséséhez vezető, az alsóbb rétegekre is támaszkodó ahistorikus, anacionális radikalizmus ismételt hatalomrakerülését. Klebelsberg ennek szellemében szervezte meg a „Collegium Hungaricum"-okat, állította fel a Bécsi Magyar Történeti Intézetet, indította meg a közismert „Fontes" sorozatot, de e filozófia jegyében kezdte meg az új középiskolai rendszer felállítását valamint az iskolán kívüli népművelés elterjesztését is. Mint ez intézkedésekből látható a koncepció alapja, hogy a reformokat konzervatív módon („konzervatív reform"), felülről, az állami adminisztráció eszközeivel, a történelmi uralkodó osztályok helyzetét nem háborítva s lehetőleg szélesebb társadalmi rétegek igénybevétele nélkül kívánja megvalósítani, amivel kongruál Bethlennek az a társadalmi stabilitást célzó törekvése, hogy korlátozza a társadalom alsóbb osztályainak részvételét a hatalom gyakorlásában. (Innen a politikatörténetből jól ismert intézkedések: Bethlen-Peyer paktum, választójog korlátozása, felsőház visszaállítása stb.). Természetesen nem érthetünk egyet a korábbi történetírás megállapításával, miszerint ez pusztán a történelmi uralkodóosztály, a nagybirtok és a nagytőke uralmát visszaállítani kívánó restaurációs diktatúra volt, mely tudatosan kisiklatta a társadalom szociális reformját, az azonban kétségtelen, hogy a rendszer alapvető céljának tartotta az állami stabilitás, az erős állam megteremtését. (Ami ráadásul a rendszer másik fő céljának tekintett trianoni revízió megvalósításának sine qua non-ja is volt.) Mint Szekfű 1936-ban megfogalmazta: „Ha Tisza nem menti meg államunkat, akkor ma szóba se hozhatnánk a szociális reformot, mert nincs önálló élettel bíró nép, mely önmagát reformálhatná, hanem még mai, trianoni területünkön is idegenek hajtanok azt végre. Nem csekélyebb érdemeket szerzett Bethlen István gróf kormányzata, amikor hasonlóképp teljes anarchiától, felbomlástól és esetleg felosztás veszedelmeitől mentette meg államunkat és népünket. Egy nép számára bizonyára nem a legmagasabb életforma a bürokráciától biztosított állami lét, de vajon lehet-e önálló népi lét, elképzelhető-e a magyarság számára ily önálló állami lét nélkül?"52 Aligha kétséges, hogy az állami szuverénitásnak a népszuverenitás fölé helyezése képezi Szekfű „Három nemzedéké"-nek magvát. Ennek döntő gondolata ugyanis, mint láthattuk, hogy a történetíró-ideológus a liberalizmust a hagyományos, kismagyar, kuruc-gravaminális, felforgató lelki alkatból eredezteti, melyet csupán a pártoskodó, bomlasztó szenvedély vezet s mely ezért egyértelműen
